Az ember akkor képes a legkevésbé teremteni, amikor halott...

Bármennyire furcsán hangzik, egy párkapcsolatot jól működtetni nem magától értetődő dolog. A levegővétel az, sőt a szívverésünk is. Különösebb figyelmet nem fordítunk rá, mégis a legtöbb esetben jól működik.

Nos, a kapcsolatunk nem ilyen. Az addig – és csak addig – fog működni, amíg mind a két fél folyamatosan teremti. Bármelyikük leveszi róla a teremtés szándékát – és bármilyen okból kifolyólag teszi ezt –, sajnos abban a pillanatban elkezd ellenteremtődni. Természetesen nem azonnal zuhan szakadékba, és még csak egy piros lámpa sem kezd el villogni, ami a veszélyre figyelmeztetne, de a hanyatlás megkezdődött. Akárcsak az eldobott követ a lendület, valami még viszi előre egy ideig, mielőtt földbe csapódna, vagy ami talán még rosszabb, beáll egy minimális túlélési szintre, és ott vegetál.

Sok mindennel találkozhatunk ebben a világegyetemben, egy dologgal nem, az pedig a stagnálás. Valami vagy épül, vagy pusztul, de ugyanolyan nem marad. Gondolj csak bele! Ahogy felkerül az utolsó cserép az újonnan megépített ház tetejére, az épület abban a pillanatban pusztulni kezd. Lehet, hogy ezek a jelek egy jól megépített kastély esetében nagyon sokáig észrevétlenek maradnak, de az erózió elkezdődött. Egy kapcsolatban sem működik másként. Ezért évről évre, hónapról hónapra, hétről hétre, sőt, napról napra teremteni kell.