Egy mellrákos nő históriája: „Még fél mellel is szeretett és szeretkezett velem”

Aktívan élted a hétköznapijaidat, mígnem egy téli napon közölték veled, hogy mellrákos vagy.

Dolgozó nőként boldogan éltem a lányommal kettesben, vitorláztam, síeltem, mindig csináltam valamit. 2012-ben volt egy gerinc- és egy vállműtétem is. Az utóbbi beavatkozásból már gyógyulgattam, simogattam a heget, amikor véletlenül a mellemre és a benne található csomóra tévedt a kezem. Sosem végeztem korábban önvizsgálatot, mert nem tanítottak meg rá. Ezután felhívtam az orvos barátomat, akihez másnap be is mentem, majd elvégeztek egy sor vizsgálatot rajtam. Az ultrahangnál aztán azt mondták, hogy valami nem stimmel, ezért mintát kellett venniük a mellemből. Rövid időn belül meglettek az eredmények, miszerint a daganat rosszindulatú, és szó sem lehet arról, hogy megmaradjon a mellem. Bár a vizsgálatok általában nem történnek ilyen gyorsan, ebben szerencsés voltam. 2012. november 6-án

Az ismerősöd közölte veled a diagnózist, valamivel könnyebben fogadtad így?

Összeborultam, összetörtem. Amikor ott ültem az orvossal szemben, csak arra tudtam gondolni, hogy miért velem történik mindez, hiszen egy sportos, belevaló nő vagyok. Elkezdtem zokogni, és kirohantam, mert úgy éreztem, hogy megfulladok a szobában. Lementem a kertbe, zokogtam, üvölteni kezdtem, majd felhívtam a volt páromat, a lányom apukáját, aki ugyanígy reagált a vonal másik felén, majd rácsörögtem a kolléganőmre, hogy aznap nem tudok bemenni dolgozni. Az ötödik perc után csak azon kattogott az agyam, hogyan mondok el mindent a 16 és fél éves lányomnak, a dolgot nehezítette, hogy nálunk több rákos is volt a családban és egy részük már nem él. Az emberek fejében a rák egyenlő a halállal, főleg egy gyerek esetében.

A betegség ideje alatt kik voltak a legfőbb támaszaid?

Vannak nagyon jó barátaim, akik sokat segítettek, de idesorolható a volt férjem, az akkori párom, a bátyám és a keresztmamám is, aki már átment ezen egyszer. Utólag sok emlék megszépült, de nagyon kemény időszak volt.

A párod hogyan reagált, amikor megtudta, hogy beteg vagy?

Nem hitte el, két nap kellett neki ahhoz, hogy felfogja. Onnantól kezdve mindenben maximálisan mellettem állt: egy kivétellel eljött velem az összes kemóra, hozott-vitt, pátyolgatott, dédelgetett, az első telefonhívásra mindig jött. Amikor megműtöttek, és berakták az expandert – egy orvosi implantátumot, amelyet hétről hétre fokozatosan fiziológiás sóoldattal töltöttek föl a végleges méretre –, felébredtem, és tizedakkora volt a mellem, mint korábban. Azért valljuk be, hogy egy kopasz, szempilla nélküli, szőrtelen nő alig mellel nem túl kívánatos. Ő még fél mellel is szeretett és szeretkezett velem.

Mi lett a történet vége?

Valahogy elsodródtunk egymástól, szerintem belefáradt az egészbe. Nem volt nagy különválás, azt érezte, hogy egyedüllétre van szüksége.

Hány kemoterápiád volt a betegséged ideje alatt?

Hatot kaptam, ez az általános protokoll, amitől akkor térnek el, ha az onkológus úgy dönt. Általában az elsőtől hullik ki az ember haja, szinte napra pontosan 14 nappal a kezelés után. Nálam is így történt. Megpróbáltam felkészülni rá, kinéztem egy parókát, és olyanra vágattam a hajam, mielőtt elkezdett volna hullani, így nem volt furcsa a látvány, amikor a leborotválás után már az „új hajamat” kellett viselnem.

Mit éltél át, amikor a borotválás után kopaszon a tükörbe néztél?

Az kőkeményen sírós, senkinek nem kívánom! A sógornőm csinálta meg, a bátyám szolidarított velem, így egyszerre vágattuk le a hajunkat.

Végül mindig összeszedtem magam, és szilveszterkor vettem egy hatalmas pink parókát, azt hordtam – humor nélkül nem tudtam volna átvészelni a betegséget. Igyekeztem nem elhagyni magam, és rengeteget segített az is, hogy a hozzátartozóim sosem szégyellték, ha egy kopasz nővel jelentek meg az utcán.

A diagnózistól az utolsó műtétig két év telt el.

Több műtétem is volt. Az első az életmentő, azaz a daganateltávolító volt, aztán a gyógyulási idő. Elkezdődött a kemoterápia, ami fél évig tartott; háromhetente kaptam, kétszer nem volt rendben a vérképem, így kórházba kerültem miatta, mert nem funkcionált az immunrendszerem. Ezt követte a sugárterápia, ami még egy hónapig tartott, a vége után itt is várni kellett, hogy rehabilitálódjak. Pár hónap múlva volt a következő műtétem, amikor az expandert kicserélték szilikonra, és hozzáigazították a másik mellemet is. Az utolsó nagyobb műtétem tavaly októberben, apró igazításom pedig idén volt. Mindig várni kell, vagy azért, mert sok a rákos beteg, vagy a testnek regenerálódnia kell. Szépen lassan eltelt két év, és közben végig tartanom kellett magam, hiszen

Pró és kontra elméletek vannak arról, hogy a mellrák kialakulásának lelki okai vannak, neked mi a meglátásod erről?

Biztos vagyok benne! Tudom is, hogy mi válthatta ki nálam a betegséget, el is kezdtem rajta változtatni. Akárhány nővel beszéltem, mindenkinek ugyanez volt a véleménye, egytől egyig. Az örökös megfelelési kényszer: legyél anya, háziasszony, de közben legyél jó szerető, és dolgozzál is. Mindig hátrasoroljuk magunkat, én legalábbis mindig mást tettem előtérbe. A betegség szerintem egy egészséges önzésre is neveli az embert.

Érintettként és aktivistaként hogyan látod, miként reagálnak az emberek, ha a rák szóba kerül?

Szerintem vegyes a fogadtatás. A mellrákkal kapcsolatos rendezvényeken mi általában pozitív visszajelzéseket kapunk, többen érdeklődnek, amikor odajönnek hozzánk. Bár még bőven van tabu, amit le kellene dönteni.

Mire tanított meg téged ez az élethelyzet?

Az emberi lét törékeny, és nem mi irányítunk. Adott esetben egy másodperc töredéke alatt hullik minden darabjaira. Ez pedig arra tanított meg, hogy csak és kizárólag az adott nappal foglalkozzak, minden pillanatnak örülni kell, és megtalálni benne az örömöt. A jelenben kell élni, nem véletlenül lett a mottóm is a „carpe diem”.