Szülői szerep depressziósként: „Az anyaság néha a frászt hozza rám”

Be kell vallanom valamit: az anyaság néha a frászt hozza rám. Nem vagyok meglepve a hozzáállásom miatt, hiszen tudtam, hogyha egyszer gyerekem lesz, a széltől is óvni fogom. De mégis mi van, ha szociopata válik belőle, elrabolják, esetleg allergiás lesz több ételre?

Diagnózis, öngyilkosság, félelmek

Tizenhat éves koromban diagnosztizálták nálam a depressziót, amit gyógyszerrel sikerült is kordában tartani. Miután férjhez mentem, a húszas éveim elején már gyermeket is terveztem, amikor a sors közbeszólt. Az öcsém öngyilkos lett és a bátyámnál is bipoláris zavart állapítottak meg. Nagyon féltem, hiszen a mentális betegségekre (esetleg öngyilkosságra?) hajlamosként feltettem magamnak a kérdést, hogy átakarom-e adni ezt a terhet az utódomnak!?

Gyötrelmes, lelki fájdalmak mély bugyraiban töltött hetek után fokozatosan

Azért ott voltak a démonok, terhesen is ezekkel a kérdésekkel és a szülői hangulatingadozásokkal vívódtam. Vajon megérdemlem ezt a lehetőséget?

A fiam már tíz hónapos. Az alváshiány, a szoptatás és a hormonok miatt nem volt könnyű vele, de boldogok vagyunk. Mindketten „ellenőrizve”: én a terapeutám által, ő én részemről. Mégis, a félelmem előjön hébe-hóba.

Távolítsuk el a negatív csomagolást a helyzetről: milyen anya vagyok depressziósként? Aki segítséget kér, gondoskodik magáról és a fiáról. Kimutatja a szeretetét, együttérzését és egyszer megtanítja a fiának, hogy fogadja el önmagát és a tényt, miszerint mentális betegséggel is élhet valaki teljes életet.