Miért van az, hogy én mindig csak a hülyéket fogom ki?

Többet kéne keresnem, jobb állást érdemelnék, és bizony sokkal jobb párkapcsolat járna nekem. A mondás szerint, ha a toronynak gatyája volna, akkor azt hinné, hogy ő a legnagyobb fiú a faluban. De nincs neki. Frusztrálhatná magát ezen, sok vizet nem zavarna, és a tényen kicsit sem változtatna. Jobban jár, ha elfogadja.

Egy szó, mint száz, most ennyit tudunk. Nemcsak a torony, hanem mi is. Lovon, trapézon, ennyit. Persze befűzhetek más filmet magamnak, és le is vetíthetem a saját kis mozitermemben, de sajnos a tények makacs dolgok. Nem érdemes figyelmen kívül hagyni őket. Hallottam valakiről, aki szinte heti rendszerességgel törte össze az autóját, de még ez sem tántorította el őt attól az elképzelésétől, amiben szentül hitt: hogy tud vezetni. És talán ez a legnehezebb ebben.

Ránézni arra, hogy az engem körülvevő dolgok, a munkától a párkapcsolatomig, minden az én állapotom tökéletes tükröződése,

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bele kellene törődnöm abba a kilátástalan helyzetbe, hogy ez a harmadik szinte ugyanolyan pasi/nő (megfelelő rész aláhúzandó), akit bevonzok magamnak, és most már mindig így lesz, egyébként sincs egy épkézláb ember, akit történetesen már régen megérdemelnék.

Ehelyett viszont három dolgot meg kellene tenni, azon kiváló oknál fogva, hogy a világ(od) csak belülről változhat meg.

1. Ránézni arra a tényre, a helyzet milyenségétől teljesen függetlenül, tényszerűen, minden minősítés nélkül, hogy most ennyit tudok.

2. Felismerni az előző kapcsolatok ismétlődő sémáját vagy sémáit. Szinte biztosan vannak ilyenek, ezért ne vedd ezt félvállról.

3. Kegyetlen őszinteséggel magadba nézni, hogy neked magadnak mit kellett volna másképp tenned. Mi az, amit megtettél, de nem kellett volna, és mi az, amit nem tettél meg, de meg kellett volna tenned.