"Majd hívlak!" - Az ígéret, amelyre aztán életünk végéig várhatunk vívóállásban

ígéret

randi

Párban szép

Megyeri Zsuzsa Dóra

2016.01.24.

Cikkünk több mint egy évvel ezelőtt frissült utoljára, a benne szereplő információk elavultak lehetnek.

Hatodikosok voltunk. Lacinak meleg, barna szeme volt, és sötétbarna haja. Együtt mentünk reggel iskolába, egymás mellett ültünk németórán (ha ötöst kaptam, megtapsolt), és együtt sétáltunk hazafelé is. Az általános iskolai ballagáson azonban úgy tűnt, a mi történetünk véget ér: ő balra, én jobbra. Se kép, se hang évekig, mígnem egyik nap a következő levél fogadott: „Lehet, hogy téged láttalak reggel a villamoson? És amúgy hogy telt az elmúlt 20 év?"

Ő volt. E-mail e-mailt követett, majd találkoztunk. Reggel nyolckor a templom előtt. A helyszínválasztás biztató, az időpont felett pedig szemet hunytam, már csak a magam érdekében is (hiszen eltelt jó pár nyár meg tél, mióta utoljára). Na de már messziről integetett (megismert, ez jó jel), én meg vissza (megismertem, ez még jobb jel), és beszélgettünk egy órát.

Szó volt erről-arról, bár úgy igazán meg semmiről se, de amikor felálltunk az asztaltól, csak felhozta: folytathatnánk egyik este, annyi a hangulatos kis hely a belvárosban. Örülnöm kellett volna, mégsem tettem.

Beszélni beszélt a következő találkáról, de a testbeszéde azt sugallta: sohanapján.

Így van, figyeljünk a nem verbális jelekre! – üzeni Grammer, aki 1990-ben véletlenszerűen összepárosított férfiak és nők viselkedését tanulmányozta. Hetvenkilenc férfit és ugyanennyi nőt ültettek egy detektívtükrös szobába (ők nem látták a megfigyelőket), és tíz percig videóra vették a viselkedésüket. A résztvevők úgy tudták, a kísérletvezető halaszthatatlan ügyben telefonál, és nemsokára jön. A felvétel után kérdőívet töltettek ki velük, amelyek három fő témakört érintettek: becsüljék meg, mennyire jöttek be a partnerüknek, szeretnének-e még vele találkozni, illetve mennyire találják őt vonzónak.

A kutatók arra jutottak, hogy a nők többet nevettek (tíz perc alatt átlagosan tizenötször), mint a férfiak (ők kicsivel több, mint tizenkétszer), ugyanakkor nem találtak összefüggést a nevetés gyakorisága és a vonzalom között. Lehetséges, hogy a zavarukat oldották így; jobb esetben illendőségből kacarásztak, rosszabb esetben pedig a partneren.

Na, de ennél izgalmasabb, hogy a kísérlet végrehajtói milyen nem verbális jeleket azonosítottak, ha nekünk tetszik a férfi, és mi is neki: a férfi törzsével a nő felé fordul, kezét a feje mögött átkulcsolja, lábait kissé szétnyitja. A nő, miközben érzékeli, hogy a férfi nézi, néhány másodpercig másfelé néz, törzsével is elfordul, így tulajdonképpen az oldalát mutatja – vagyis a nyakának és mellének a vonalát.

Ha viszont nem vonzó a férfi, a nő hátradől, törzsével a férfi felé fordul, karba teszi a kezét, lábait összezárja.

Eddig jó, de sajnos van olyan is, amikor a nő akarná, de a férfi nem áll kötélnek – a nő tehát felvenné a szemkontaktust, mire a férfi elfordítja a fejét, majd a törzsét is, karját keresztbe fonja, és biztos, ami biztos, még a lábát is keresztbe teszi. Amikor egyik fél sem érdeklődik a másik iránt, természetesen igyekeznek kerülni egymás pillantását.

A férfi előrehajol – de nem a nő felé –, miközben kezével megtámasztja a fejét, a nő pedig szintén másfelé néz, még véletlenül sem a férfira. Szóval, ha a találka végén elhangzik a klasszikus „Majd hívlak!”, amire aztán életünk végéig várhatunk vívóállásban, próbáljuk meg felidézni partnerünk testbeszédét, és persze a sajátunkat is. Lehet, hogy már meg is találtuk a miértre a választ. Hiába, no, mindenkinek megvan a maga Lacija.