„Az egészségügy végnapjait éli” – Ez a szakma már csak önmaga árnyéka?

Florence Nightingale jómódú, angol arisztokrata család lányaként született Firenzében 1820. május 12-én – a város egyben nevének inspirálója is volt. Szülei folyamatosan taníttatták, de ő érezte, hogy a folyamatos partik adásánál jóval többre hivatott. Ezt szülei tudtára adta, amikor huszonévesen kijelentette, hogy ápolónő lesz belőle.

Családja ellenezte Florence tervét, egészen 1850-ig, amikor fény derült arra, hogy lányuk titokban nővérképző tanfolyamon vett részt. Florence 1853-ban, Londonban kapta első állását;

Végtelen alázata abban is megmutatkozott, hogy az 1854-es londoni kolerajárvány során önkéntes ápolóként dolgozott.

1854-ben, a krími háborúról érkező aggasztó híreket hallva nem tétovázott, azonnal felajánlotta szolgálatait. A katonák szörnyű körülmények között voltak: a kórházakban nem volt elegendő kötszer, gyógyszer, tiszta víz, a higiéniai körülmények is borzasztóak voltak, emiatt a rajtuk lévő koszos vagy rájuk égett uniformisukban, az intézmény padlóján fekve kellett várniuk az ellátásra. Az orvosok érzéstelenítés nélkül műtöttek és amputáltak, télen fűtetlen, kivilágítatlan szobában kellett fagyoskodniuk a betegeknek, ezért sokan kolera-, tífusz- és más fertőzések miatt haltak meg. Florence és segítői a lehető legnagyobb tisztaságot teremtették meg, emiatt jóval kevesebb lett a fertőzések miatti halálozások száma.

1856 nyarán tért vissza Angliába, ahol hősként kezelték őt, még Viktória királynő is fogadta, akinek beszámolt terveiről és az általa javasolt egészségügyi reformokról. 1859-ben ennek alapján szervezték meg a Katonai Orvosi Egyetemet, majd egy alapítványt is létrehozott, amely ápoló-tanintézetté nőtte ki magát, a képzés az ő tanrendje szerint és felügyelete alatt zajlott. Amellett, hogy reformjait elfogadták,

Florence hiába volt szívós és vészelt át több háborút ápolóként, idősebb korára már nehezen járt, később csak ágyhoz kötve tudta látogatóit fogadni, végül 1901-ben megvakult. A korszerű betegápolás és az ápolástan reformálója 1910. augusztus 13-án halt meg Londonban, mivel nem akart díszes temetést, ezért a St. Margaret-templom sírkertjében helyezték örök nyugalomra.

Mi a helyzet jelenleg a magyar egészségügy háza táján?

Megkérdeztem két ápolónőt, akik őszintén meséltek szakmájuk örömeiről, hátulütőiről, és persze a nemzetközi nap névadójáról is megosztották gondolataikat.

Sebők Erika amellett, hogy az ápolás jó és rossz oldalát egyaránt bemutatja saját blogján, a szentesi kórház belgyógyászatán dolgozik, elmondása szerint fizikailag és lelkileg is igencsak megterhelőek a műszakjai. „A napi rutinok és a vizit mellett nincs olyan nap, hogy egy-két beteg ne legyen válságosan rosszul, ilyenkor mindenki érte harcol. Nem hagyhatjuk ott! Emiatt már eleve csúszás alakul ki, és akkor még hozzá sem kezdtem a papírmunkához, amely szintén több órát vesz igénybe, mivel percre pontosan leírom minden egyes beteg napi történetét. Mindent! Még azt is, hányszor vett levegőt egy perc alatt. A nap végére már általában vonszoljuk magunkat, esetenként sokszor jóval a munkaidő lejárta után tudok csak hazamenni, mert egyszerűen nem végeztem a feladatommal. Rohanás, suhanás a nap, hisz kevés a nővér, sok a beteg.

Kis Erika szerint sok múlik a szakmai vezetésen és az adott csapaton, de mindenhol előfordulnak szélsőséges példák. „Mint minden munkahelyen, előfordulnak intrikák, de egy intelligens, jó ápoló ezeken felül tud emelkedni.”

Sebők Erika rálátása szerint ez országszerte változó, de az ápolók küzdelmeivel minden szakmabeli egyetért, hiszen közös a céljuk. „Sokan nem mernek beszélni, nem merik kimondani a gondolataikat, mert félnek, hogy elveszíthetik a munkájukat. Én már rájöttem arra, hogy nem kell félni, az egészségügy rendbetétele nem tűr halasztást!”

„Ma már mindenki tudja, ez egy különleges és mind fizikailag, mind lelkileg megterhelő, ugyanakkor csodálatosan szép és nagyon emberi hivatás – az elvégzett munka azonban nincs arányban a kapott bérrel. A katasztrofális körülmények inkább riasztóak, semmint vonzóak egy fiatal számára. Érthető, hogy fiatalabb, jól képzett kollégáink elindultak szerencsét próbálni a nagyvilágba, ahol valóban megbecsülik őket. Minden negatív közeg és tragédia ellenére ennek a szakmának vannak értékei: egy beteg őszinte mosolya, a tekintet, ami azt tükrözi, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Aki ápoló lesz, az maga is átalakul, teljesen más lesz az értékrendje, és a mindennapjain is szeretettel tud embertársai felé fordulni. Egy különleges kulcsot kap a sorstól, amelyet egész életében őrizni fog, egy kulcsot az embertársai felé” – mondta Sebők Erika.

„Florence Nightingale személyisége, élete, munkássága csodálatos és példaértékű mindannyiunk számára, ránk is nagy hatással volt.

Számos országában nagy tisztelettel emlékeznek meg róla, Angliában és Amerikában egy egész héten át ünneplik az ápolókat. Május 12-én Magyarországon is tartanak ünnepségeket a kórházakban, de én személy szerint soha nem éreztem, hogy valóban rólunk szólnának ezek a napok. Azok az ápolók, akik ma Magyarországon hűséggel szolgálják a betegeik biztonságos ellátását, és erő felett dolgoznak – éjjel-nappal, hétvégén, ünnepnapokon – sokkal több elismerést érdemelnek, mint amit most kapnak!” – mondták az ápolónők.