Mit érzel, amikor meztelenül állsz a tükör előtt?

Szerencsére egyre kevesebb olyan cikk jelenik meg a cudar médiában, ami a szingliséget, a feminizmust, a fiatal, egyedülálló nők viselkedését és a jelenkor párkeresési nehézségeit a Szex és New Yorkra vezeti vissza. A Wikipédia szerint a sorozat magyarországi premierje 2002. december 14-én volt, vagyis 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre-valahára (talán) ne pörögjünk azon, hogy Carrie-ék miatt jutottunk oda, ahova, és ha elhittünk bármit is az elhangzottakból, vagy ne adj Isten, úgy is élünk, ahogy ők, akkor bizony megérdemeljük a sorsunkat.

És valahol az alávaló média testképre és egészséges önbizalomra gyakorolt hatásával is ez a helyzet. Hiszen mióta hallgatjuk már, hogy ártalmasak ránk nézve a kifutók vékonyka modell-lányai? Hogy károsak a reklámokban megjelenő tökéletes testek, a feszes popsik, a kidolgozott izmok? És amíg agyonretusált címlaplányok vigyorognak ránk az újságárusoknál, addig sosem lehetünk boldogok? Én körülbelül 20 esztendeje ezt hallom, bár még nem vagyok harminc sem, de úgy hiszem, ezt traktálja a világ már nagyjából 50 éve. Vagy mióta van internet. Vagy média.

Lehet, hogy naiv vagyok, és túl sokat képzelek magunkról, az emberekről, a nőkről, amikor azt gondolom, hogy lassan, de biztosan képesek leszünk magunk mögött hagyni ezt az ártó ideát. Hiszem, hogy mára kellően intelligensek vagyunk ahhoz, hogy belássuk, a kifutókon mindig is gizda csajok voltak, és örökre azok is lesznek, mivel a kisebb seggre kevesebb anyag kell, ergo olcsóbb rájuk a ruha. Tudjuk, mi fán terem a Photoshop, a mi gépünkre is telepítve van, és nem megyünk falnak egy digitálisan karcsúsított deréktól, ha szembejön velünk a neten.

amikor a Facebookon görgetünk, vagy női magazint lapozgatunk a Balcsin, sem akkor, amikor tévét nézünk. Őszintén remélem, hogy 2017-ben képesek vagyunk úgy médiát fogyasztani, hogy nem engedjük, hogy olyan szinten hatással legyen az életünkre és a mindennapjainkra, hogy az már az egészségünket, az önbizalmunkat, a magunkról vagy másokról kialakított képünket, végső soron pedig a szokásainkat torzítsa.

Persze könnyen lehet, hogy tévedek, de akkor megelőzöm a kommentelőket, és leírom, hogy igen, magamból indulok ki. Engem ugyanis már régen nem a hamis testek vagy az óriásplakátokon szexiző fürdőruhamodellek aggasztanak. Hanem épp az ellenkezője. Szerintem ugyanis pontosan olyan ártalmas, hogyha a média a túlzott önelfogadást hirdeti a tökéletesség helyett. Két éve írtam először arról, hogy tök jó, hogy vannak ducitrendek, hús-vér nőkről szóló fehérneműs fotósorozatok, és plus size modellek, akik bátran vállalják a narancsbőrüket, csak épp szépen lassan el fogjuk hinni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Hogy nem kell tennünk semmit, sem magunkért, sem a testünkért, sem az egészségünkért, elég, ha csak büszkén elfogadjuk magunkat, úgy, ahogy vagyunk.

Közben sorra érkeznek a cikkek arról, hogy Magyarországon a lakosság közel kétharmada súlyproblémával küzd. Hogy az elhízás a 21. század orvoslásának legnagyobb kihívásai közé tartozik. Hogy a WHO 2015-ben már 2,3 milliárd túlsúlyos és 700 millió elhízott emberrel számolt, és egész biztosan azóta sem javult a helyzet. Egyre kevesebb túlsúlyos ember próbál lefogyni című, 2017 márciusában megjelent cikkünkben beszámoltunk egy kutatásról is, mely szerint az emberek kezdik jól érezni magukat a bőrükben, ami így, ebben a formában pompásan hangzik, és rövid távon jó is, de ha az életünk a tét, akkor már közel sem ilyen egyszerű a képlet.

A tanulmányt végző szakemberek szerint egyébként ez annak köszönhető, hogy egyre jobban kezdjük elfogadni a kövérséget társadalmi szinten is, így pedig egyre kevesebben érzik, hogy változtatni kellene az életmódjukon. Vagyis míg egyesek még mindig attól frusztráltak, hogy a villamosmegállókban elhelyezett melltartóreklámról egy Victoria's Secret-modell néz vissza rájuk, addig mások azért nem állnak le a zabálással, a végeláthatatlan fogyasztással és a mozgásszegény életmóddal, mert azt látják, hogy Ashley Graham bizony bátran kiteszi a hurkáit az Instagramjára.

Igen ám, csak míg Graham kisasszony narancsbőréért annyi pénzt fizetnek, ami húszezresekben a földre letéve több száz méterről is könnyen kivehető, addig ha te vagy én villantunk striát a balatonföldvári szabadstrandon, a sörhasát beszürkült asszonyverőbe bujtató, ötvenes horgász nemcsak a tekintetét fordítja el, de a pecaszékét is. Mindeközben Ashley, akit közel 4 millió emberi lény követ kizárólag az Instán, azt üzeni: „Nem hagyom, hogy mások mondják meg, hogyan kellene kinéznie a testemnek, ti se hallgassatok másokra.” Mi ez, ha nem a modern média hatása a testképünkre?

Csak szerintem gáz, hogy már külön szexútmutató könyv készült a túlsúlyos nőknek? Hogy ma már plus size modellnek számítanak a teljesen átlagos, jó, talán egy kicsit mackósabb férfiak? (Akikre szándékosan nem használom, mert gyűlölöm az „aputestű” szót.) Hogy 146 kilót nyom egy 11 éves fiú, mert nem tud leállni az evéssel? Hogy mindössze 32 éves, de 500 kiló a világ legkövérebb embere? Hogy sok esetben a túlsúly miatt nem jön össze a gyerek? Vagy épp emiatt születnek hat és fél kilogrammos csecsemők?

Nyilván mindig is volt, jelenleg is van, és örökre lesz is torzító, befolyásoló, elbizonytalanító, vagy éppen megerősítő hatása a médiának az életünkre, a testképünkre. Ez nagyjából kikerülhetetlen, ezért aztán nem is érdemes rágódni azon, miért is van ez így. Arra azonban érdemes lehet odafigyelni, hogy most ne essünk át a ló túloldalára. Hogy a következő 50 évünk ne arról szóljon, hogy jól belenyugodtunk abba, ami van, mert később nagy árat fizetünk majd azért, amiért most nem teszünk semmit.

Egyre többször jönnek majd szembe az Így fest egy középkorú nő természetes teste című fotósorozatok, amik ideig-óráig jó érzéssel tölthetnek el, de aztán elmúlhat a hatásuk. És amikor ismét egyedül állunk meztelenül a tükör előtt, nem lesz majd mibe kapaszkodni. Újra és újra belefuthatunk Amy Schumer vicces mondásaiba a kövérségről, és látni fogjuk Lena Dunham fenekét is a címlapokon, de ettől nem feltétlenül szabad jobban éreznünk magunkat. A fenenagy önelfogadási trendekben azt kell látni, hogy nem az szereti önmagát a legjobban, aki sztoikus nyugalommal hátradől, és hagyja magát belesüppedni a „mindegység” puha kanapéjába.

Észre kell venni, hogy a divatcégek nem azért gyártanak egyre nagyobb és nagyobb méretben ruhákat, mert jófejek, hanem mert rájöttek, hogy a vásárlóik már rég nem törekednek arra, hogy beleférjenek a 44-es nadrágba, és mert sokkal többet kaszálnak akkor, ha kiszolgálják az átlagostól eltérő igényeket is. Hogy a színes, szagos csajos magazinok nem azért írnak olyan cikkeket, hogy 1000+1 trükk, ami segít elfogadni önmagad, hogy megmentsék az életedet, hanem azért, hogy az adott pillanatban boldogabb legyél, szeresd és vedd őket, kattints rájuk máskor is, légy vidám és elégedett, továbbá vásárold meg a körbefutó banneren látható csemegekukoricát.

Ha viszont átlátsz mindezen, ha nem hagyod magad, ha nem a média görbe tükrében értékeled önmagad, hanem te határozod meg a saját korlátaidat, és úgy fogadod el a testedet, akkor élhetsz igazán teljes életet. Ez nem lesz könnyű, de ha sikerül, akkor fogod tudod őszintén szeretni önmagadat – és másokat is.