Pilát Gábor: "A vakmerő az, aki azért nem fél attól, hogy veszélyes dolgokat tegyen, mert meggondolatlan"

– Szeretem az együtt töltött időt a mi világunkban – súgta a herceg a szerelmének.

– A nekem adott érzéseid már örökre belém költöztek – válaszolta a hercegnő, miközben újra, megunhatatlanul és ezredszerre vesztek el egymás tekintetében.

Hol történt mindez? Egy kitalált, és mégis valóságos világban, egy távoli palota ópiumittas érzésekkel teli kertjében. Nyelvüket csakis ők beszélték. Mások számára értelmetlennek, érthetetlennek tűnő, semmitmondó szavakkal beszélgettek, egymásba burkolózva, és egymásnak élve. Ők nemcsak az általuk teremtett palotába költöztek be, hanem egymás szívébe, egymás lelkébe, és egymás testébe is.

Mindenki csak legyintett rájuk. „Vakmerő bolondok ők. Hagyjátok őket." Ezt mondták az emberek, akik a világ „fontos" szabályai szerint éltek, akik féltek a fájdalomtól, a kudarctól, a sérülésektől, de közben ugyanezek az emberek úgy fuldokoltak a konvencionális prüdéria és gátlások mocsarában, hogy azt hitték, az ő otthonuk az Éden.

Titkon mégis vágyakozva és irigykedve nézték a szerelmeseket, mert lelkük mélyen tudták, hogy nem vakmerőek. A vakmerő az, aki azért nem fél attól, hogy veszélyes dolgokat tegyen, mert meggondolatlan. Ők viszont nem ilyenek voltak, hanem bátrak. Nekik is voltak félelmeik, de ennek ellenére mertek szeretni, mertek adni, mertek elfogadni, meg merték élni az érzéseiket.
A természetben a fiatal napraforgó-palánták keletről nyugat felé fordulva követik a nap járását, majd éjszaka száznyolcvan fokot visszafordulnak kelet felé, hogy pirkadatkor ismét a legjobb pozícióban érje őket a kelő nap. Ők ugyanilyen tudattalan összhangban éltek egymással, mint ahogy a napraforgók a természettel. Nem könyvek, nem entellektüel jelzőkkel díszített tanok szerint, csupán összhangban.