3 ok, amiért a nők utálják a testüket

Akkor vegyük sorra a dolgokat vertikálisan. Problémázunk a hajunkkal, mert vékonyszálú, mert gyakran lelapul, vagy éppen azért, mert bizarr módon göndörödik. Nem szeretjük, hogy magas a homlokunk, hogy hosszú az orrunk, hogy mélyen ülnek a szemeink, hogy vékony a szánk, és a szeplőinkkel sem tudunk mihez kezdeni.

A nyakunkat rövidnek, a karjainkat petyhüdtnek látjuk, a bőrünket sápadtnak, a melleink pedig vagy túl kicsik, vagy túl nagyok, de a lényeg, hogy közük sincs ahhoz, amit mi szexinek tartunk. A derekunkon, csípőnkön megjelenő súlyfelesleg és a narancsbőr okozta bosszúságokat pedig talán senkinek sem kell bemutatni. A dolog nem újdonság, a nők nagy része az "elégedett ön a testével" kérdésre kapásból nemlegesen válaszolna. Hogy milyet szeretnénk, ha változtathatnánk? Magasabbat, soványabbat, hosszú hajút, vékony derekút, barna bőrű dívát, egyszóval mást, mint amilyenek valójában vagyunk. Mert akkor a miénk lenne az "ideális test", aminek nemcsak a pasik örülnének, de mi is bátran élhetnénk együtt vele. Az állandó elégedetlenkedés persze nem kellemes élmény; gyakran szomorkodunk, idegeskedünk adottságaink vagy éppen hiányosságaink okán, és számtalanszor frusztráljuk magunkat csupán amiatt, mert nem tudjuk elfogadni és szeretni a testünket úgy, ahogy van. Az állandó önértékelési problémáink hátterében azonban, nem titok, ritkán áll feltűnő szépséghiba. Amikor ugyanis az objektív megítélők is azt mondják nekünk, "szép vagy", mi mégis csúnyának érezzük magunkat. Kíváncsi vagy, valójában miért nem szeretjük a testünket?

Íme, a 3 leggyakoribb ok:

1. Média

Azt már tudjuk egy ideje, hogy a média negatívan befolyásolhatja a nők önértékelését. Bár triviális tényként tartjuk nyilván, hogy a plakátokról, magazinok címlapjáról, filmekből ránk mosolygó, agyon "photosoppolt" nőknek - tisztelet a kivételnek - közük sincs a valósághoz, mi mégis velük méricskéljük össze magunkat. Hiába vagyunk tisztában azzal, hogy hamis illúzióval állunk szemben, automatikusan és akaratlanul hasonlítgatjuk magunkat a médiákban felbukkanó csodanőkhöz. A mérleg nyelve persze feléjük billen, mi pedig csüggedten számoljuk a ráncainkat, és szidjuk magunkat az L-es, XL-es ruhaméretünk miatt.

2. Saját túlzó elvárások

Nagyjából a serdülőkorban kezdünk úgy istenigazából ráeszmélni saját külső adottságainkra, hiányosságainkra, és ha nem tetszik, amit a tükörben látunk, elhatározzuk, min szeretnénk változtatni, és kitaláljuk, miként lehetne kivitelezni ezt a változást. Felállítunk egy mércét, és folyamatosan azt saccolgatjuk, jelenleg hol foglalunk helyet a "szépség-kívánatosság" skálán. Csakhogy ez a folyamat nem áll meg 5 kiló mínusszal vagy egy ráncfelvarrással. A változni akarás motivációja gyakran átível az egész életünkön. Egészen könnyen belátható a dolog: ha túl magasra tesszük a lécet, és irreális elvárásokat támasztunk önmagunkkal szemben, a pozitív önértékelés messze elkerül majd bennünket.

3. Pasik

Sokunknak volt már szerencséje olyan pasikhoz, akik finnyásan méregettek és cikiztek minket a külsőnk miatt, akik az első éjszaka után megalázó módon összehasonlítgatták a fenekünket az előző barátnőjükével, vagy azokkal, akik egy "összejöhetnénk, de nem elég szép az arcod" megjegyzéssel léptek ki az életünkből. A durva példák mögött pedig ott kullognak a többiek, akik szeretnek minket, mégis, időről időre kicsúszik a szájukon a "ha tornáznál, neked is lehetne olyan szép popsid, mint a haverom csajának" és a "hát, az se lenne baj, ha nagyobb lenne a cicid" jellegű mondatok. Akarva vagy akaratlanul, de megesik, hogy a férfiak is befolyásolják az önértékelésünket...