75 percet kell várni, míg levágja a kezét

Ebből következően persze mindenki azt várja, akár kíváncsi izgalommal, akár félve, tudat alatt, hogy mikor - és hogyan - érkezik el az ominózus pillanat, amikor Aron Ralston, a vagánykodó, majd pórul járó ifjú túrázó elkezdi nyiszálni a saját alkarját. Azt, hogy a történetben mennyi idő után következik ez be, elárulja nekünk a film címe. Azt, hogy a filmben mennyi idő után, elárulja jelen kritika címe. Most, hogy ezzel megvagyunk, foglalkozhatunk a fontosabb dolgokkal is.

Mert ebben a filmben bőven van más is, amiről lehet beszélni. Pont ez mutatja, hogy jó film: ha nem volna az, tényleg csak az lenne benne az érdekes, mennyit kell várni a kézlevágásra, és akkor tényleg csak várakozással telne a film többi része, hogy mikor jön már a LÉNYEG. Danny Boyle rendező ehelyett úgy döntött, hogy az ő filmjében a lényeg más lesz: nevezetesen az, hogyan jut el hősünk oda, hogy ily módon szabaduljon ki, és mi minden történik ezalatt a 127 óra alatt vele - és még inkább: benne.

Szóval aki attól fél, hogy egyetlen fickót kell néznie egyetlen helyszínen a film végéig, miközben ólomlábakon jár az idő, és végül (végre) jön egy kis véres kaszabolás, az megnyugodhat. A kortárs film egyik legnagyszerűbb, legmarkánsabb (és legprofibb) rendezője, Danny Boyle (Trainspotting, A part, Gettómilliomos) ugyanis megvalósította a lehetetlennek tűnő feladatot: összeházasította a saját, rengeteg vágásra, sebes tempóra, és színpompás vizualitásra építő stílusát egy olyan történettel, ami egyszerű és egyenes, mint a bot, nincsenek benne (a tárgyaltat kivéve) látványos események, és egyformán sárga sziklák közé szorulva játszódik egy odúban. Mindezt azzal érte el, hogy egyrészt engedélyezett a történetnek egy kis prológusnyi felvezetést, amiben megismerhetjük a kedves, ámde felelőtlenül kivagyi fiút, amint épp kihívja maga ellen a sorsot. Másrészt pedig felbontotta az időt és a teret: főhősünk fogsága során a körülötte történő, fontossá növő apró események mellett legalább akkora jelentőséget adott a benne zajló eseményeknek, azaz a felmerülő gondolatoknak, fantáziáknak, emlékeknek és álmoknak, melyek mind-mind megjelennek a vásznon is. Ily módon úgy játszódik a film egy helyszínen, hogy közben mégsem csak egy helyszínen játszódik, és úgy ölel fel a története 127 órát, hogy közben egy egész (addigi) életet elmesél.

Ha érheti kifogás a filmet, az paradox módon épp abból következik, hogy végre tudja hajtani ezt az elbeszélői és stílusbravúrt. Annyira izgalmas ugyanis a film vizuálisan, annyi ingert kapunk végig, és olyan gyorsan elröppen az idő, hogy közben nem igazán tudjuk átérezni: milyen lehet ennyire sok ideig eseménytelenül, végtelenül ingerszegény környezetben senyvedni. Hogy közben mégis meg tud teremtődni a dolog tétje, és mégis súlyt tud kapni az a bizonyos végső tett, az nagymértékben James Franco alakításának köszönhető. Az eddig leginkább csak vicces, avagy szépfiú karakterekben (illetve ezek különböző kombinációiban) látható ifjú színésznek ez a film volt a mestervizsgája. Ha hollywoodi rendező lennék, én mostantól rá mernék bízni bármit. És még kicsit James Deanre is hasonlít.

Kiknek ajánljuk:
- James Franco rajongóinak, hisz ebben a filmben tényleg végig őt nézhetik.
- azoknak, akik kíváncsiak rá, hogyan lehet egyetlen helyszínen, egyetlen szereplővel izgalmas filmet forgatni.
- az "igaz történet alapján" készült filmekre izgulóknak.

Kiknek nem ajánljuk:
- akik a cím alapján azt gondolnák, hogy a film az időről-időmúlásról (is) szól.
- akik nem akarnak egy öncsonkítást végignézni, bármilyen indokból is történjen az.
- akik még életükben nem túráztak.