Szerelem, árverésre bocsátva

A szerelem és a művészet természetét már sokszor, sokan összehasonlították - közhely, hogy a kezdetek kezdete óta tartó, szimbiotikus viszony áll fenn közöttük, melyben sokszor egymást tükrözik és utánozzák: a művészet legfőbb témája a szerelem, a szerelemre pedig oly gyakran hatnak a művészetből ellesett minták és a művészetből megismert érzések. Arról nem is beszélve, hogy a két vizsgált tárgy természetének összevetése is a leggyakrabban műalkotásokban történik meg - jelen esetben egy filmben, amelynek története egyszerre forog a szerelem és a művészet, főként festmények körül.

A Senki többet főhőse Virgil, egy kifogástalan modorú és öltözködésű, más emberek társaságát viszont erősen kerülő öregúr. Virgil szenvedélyét a régi műtárgyak jelentik, és ebben a szakmája legjobbja: ő az árverések sztárja és a legmenőbb aukciósház vezetője - akinek még egy titka is van: saját, senki más által nem látható magángyűjteményt építget, melybe kizárólag női portrékat válogat be, gyakran nem épp a legtisztességesebb módszerekkel megszerezve őket. Egy nap egy rejtélyes nő kéri fel az örökségét jelentő régi villa kincseinek felbecslésére, Virgil számára pedig (a rá legkevésbé sem jellemző módon) ez a munka igazi megszállottsággá válik, egyrészt a házban talált értékes tárgyak, másrészt a megrendelő személye miatt, aki sokáig rejtőzködik előtte - mint a gyűjteményében lévő képek mögött az igazi nők. Virgil és a megrendelő között játék alakul ki, majd érzelmek szövődnek, az öregúr - talán életében először - megnyílik, de hamarosan jönnek a fent említett kérdések: mekkora árat is ér meg a szerelem érzése?

Már a cselekmény leírásából is kitűnik, hogy ez bizony "egyszemélyes" film: minden a főhős személye körül forog, és mindent az ő szemével látunk. Ez csak igazán izgalmas karakterek esetében tud működni, és Virgil az: már az első pillanatoktól kezdve megpróbáljuk megfejteni őt, keressük a személyisége kulcsát, miközben szórakoztat minket annak megfigyelése, ahogyan létezik a világban - majd egy idő után rá kell jönnünk, hogy igazából másra (is) kellett volna figyelnünk közben. De hát a Senki többet már csak ilyen film: trükkös darab, amely érzékeny, sőt érzéki, intellektuálisan is izgalmas tartalmakat vegyít fordulatos-átverős cselekménnyel, amiben sok minden és sok mindenki nem az, aminek elsőre látszik.

A Senki többet egyben egy zseniális főszereplő és egy legendás rendező együttműködése is: Geoffrey Rush (Ragyogj!, A király beszéde) úgy játssza el Virgilt, hogy egyszerűen elképzelni sem tudjuk közben, hogy más is játszhatná - egészen apró gesztusokkal és rezdülésekkel képes érzékeltetni egy magányos ember teljes életét és egy végletesen zárkózott figura lelkében viaskodó érzelmeket. Aki pedig a filmjében megteremti a lehetőséget minderre, az Giuseppe Tornatore: a Cinema Paradiso és a Maléna rendezője ebben a munkájában ugyan látszólag eltávolodott a korábban védjegyévé lett témáktól, de ezen a terepen is biztos kézzel vezényelte le az év eddigi egyik legjobb filmjét.