Quimby-történelem: Elvagyunk a Lila ködben

"Ezüst hídon ráncot fejt az éjjel, és az ikrában a tej vibrál és táncot lejt a kéjjel, csalfa pisztráng ott tüzel, ahol egy halandó illegális csavargó szív halondóra lel." Mit lehet erre mondani? Nyilván semmit, főleg kamasz fejjel, a kérdés az, kell-e. Akinek kell, az hallgasson Ákost vagy Fluort (nem mintha baj lenne az egyszerű üzenetekkel), aki pedig jól elvan a lila ködben anélkül, hogy értelmet keresne benne, hát annak szól a Quimby, több mint húsz éve. Az utóbbi évek platinalemezeiből ítélve pedig egyre többen vannak el jól a lila ködben, ami szép teljesítmény egy olyan együttestől, amely csoda, hogy egyáltalán létezik.

A Quimby felbukkanása olyan volt, mint egy sóhajtásnyi friss levegő a kilencvenes évek elején. Az underground már inkább csak ürügy volt a nosztalgiázásra, a Kispál még fiatal volt ahhoz, hogy kitermeljen egy zenészgenerációt, amely őket koppintja, a popzenét most hagyjuk, azaz mindenki, akinek volt füle (de nem elég érzékeny a jazzhez), az Lovasiék vagy a Tankcsapda következő albumát várta. Ekkor jelentek meg – nyilván nem direkt piaci rést betömve, de mégis – Kiss Tibiék, akik elhozták azt, amit előttük más nem mert: Amerikát.

A fiatal Quimby zenéjében nem a keleti blokk depressziója vagy a punk lendülete szólalt meg, hanem Tom Waits, Nick Cave és a sanzonok költészete és dekadenciája. Ilyet azelőtt nem hallottunk, hálásak voltunk tehát, pláne, hogy a kezdetektől pontosan tudták, hogyan kell slágert írni – és ezt a sznob elméknek egyébként csúnya szót most a lehető legjobb értelemben használjuk. Így történhetett, hogy az ország (?) legnyomasztóbb városából, Dunaújvárosból is elhallatszott Budapestre az énekes hangja, aki szerencsére nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy egy huszonpáréves torokból sosem fog kijönni Tom Waits viszkis hörgése. A Quimby ráadásul angolul szólalt meg, nyilván inkább azért, mert jobban illett a zenéhez, nem a nemzetközi siker reményében, mindenesetre rettenetes akcentussal. Mire a Heaven Street Seven megmutatta, hogy kell tisztességesen hunglishül énekelni, szerencsére átváltottak magyarra.

A ’97-es Diligramm már az év albuma lett, az azt követő Ékszerelmére lemez miatt pedig átjártam a sulival szemben éppen akkor megnyitott Camponába (mondom: Amerika!), ahol a lemezboltban ingyen lehetett hallgatni az albumot, meg is hallgattam majdnem minden nap, hiába vertek szemmel a portásországban szocializálódott biztonsági őrök. 17 évesen ráadásul már az érdekeimet is tudtam érvényesíteni az Almássy Téri Szabadidőközpont pultjánál (ittatok már benzinszagú vörösbort?), szóval koncertre is jártunk a fülledt, kilötykölt piától iszamos terembe, ahol a (még mindig lila) dalszövegek ordításával kompenzáltuk, hogy nem mertünk odamenni a lányokhoz. Hogy mi a Quimby titka? Fogalmam sincs, nekem nagyjából az, hogy ezt az élethelyzetet akkor és ott tökéletesen illusztrálták egyszerre feszes és szétesős dalaikkal.

Meg még az a titkuk, hogy pontosan tudták, mikor kell abbahagyni, nagyjából egyedüliként a magyar popzene történetében. Egy saját bevallásuk szerint is félgőzzel készített lemez (Káosz Amigos) után, Kiss Tibi súlyosbodó drogproblémái közepette jobbnak látták, ha feloszlanak és utóbbi rehabra vonul, aztán majd meglátják. Ami ennél a döntésnél is tiszteletre méltóbb, az a következő album, ami három év kihagyás után csodák csodájára jó lett, Most múlik pontosan ide vagy oda – utóbbit a Csík Együttes betonozta bele az azóta megtartott összes lagzi dallistájába, továbbá fel is dolgozta mindenki a tehetségkutatók sztárjaitól a house DJ-kig. Ezért persze nem az együttes a hibás, ahogy azért sem, hogy kénytelenek voltak stadionrock-együttessé válni a huszadik évfordulós koncert kedvéért, Magyarországon ugyanis egyszerűen nincs közepesen nagy koncertterem, nincs semmi a párszáz fős kis klubok és a Sportaréna között.

Azóta viszont kimatekozott időközönként jönnek a sorozatgyártás-szagú albumok, meg hát én is rendes bort iszom már, így aztán elvesztettük egymást; a legutóbbi, amit hallottam tőlük, a Lámpást, ha gyújtok című fásultan előadott, hervasztóan sablonos, Quimbyt csak nyomokban tartalmazó karácsonyi Quimby-dal. Nem voltam ezzel egyedül: a szám dalszöveggenerátort és ennek kapcsán paródiaversenyt ihletett, és ugyan van olyan, hogy dicsőség, ha egy banda abba a státuszba lép, amikor már parodizálható, itt most nem erről volt szó. Most tehát azzal kéne zárnom, hogy visszaszívom a korábbit: mégsem tudják, mikor kell abbahagyni, de az a helyzet, hogy az előbb jött szembe az üzenőfalamon egy Ganxsta Zolee-feldolgozás, a Hasta La Ganxsta, amely egyrészt úgy vicces, hogy nem is próbál az lenni, másrészt klipjében magát a mestert temetik zenésztársai, úgyhogy én már nem tudom, mi van.

A következő fesztiválszezonban szerintem kerülök egyet feléjük, aztán majd meglátom, hányadán állunk.