Szuperprodukció Szolnokon: újraéled a Tűzmadár!

A „látható zene” ötletgazdája és megálmodója, Izaki Maszahiro, a Szolnoki Szimfonikus zenekar fő-zeneigazgatója, a produkció karmestere évről évre megújulni képes zenei, táncos és látványkompozíciókkal kápráztatta el a nagyérdeműt. Mit rejt a 2016. január 9-i Tűzmadár tánckoncert a Mester gondolataiban, milyen varázslatot kaphatnak majd a nézők – erről készült interjúnk Izaki Maszahiroval.

Mit jelképez a Tűzmadár az Ön számára?

Ez a címe Sztravinszkij híres művének, és én úgy döntöttem, hogy ez a zenemű – mely végül a koncert címadója is lett – szerepelni fog a koncert programjában. Sztravinszkij műve eredetileg egy táncjáték, melyet Gyagilev balett-együttese számára komponált, tehát a klasszikus balett repertoárhoz tartozik.

„Klasszikus repertoár korunk modern stílusában történő bemutatása…” – ez az idei tánckoncert fő szimbolikus tartalma. Kíváncsian várjuk, milyen hatást gyakorol majd ez a közönségre.

Az idei tánckoncerten is közel 300 szereplő – szimfonikus zenekar, kórus, táncosok – összehangolt művészi munkája teszi majd érthetővé, ahogy anno Ön fogalmazott „láthatóvá” a zenét. A darab különlegessége, hogy egyszeri összpróbával áll össze a nagyszabású megaprodukció, mire számíthatnak a nézők?

A múltban számos kellemes pillanatot töltöttem a hasonló produkciók résztvevőivel. Ha több lehetőségünk lenne próbálni a koncert előtt, más gondolatokkal és érzelmekkel adnánk elő a műveket. De ebben az időszakban, az újév időszakában lehetetlen több próbát beiktatni. Ami nagyon fontossá válik ilyenkor, az az egymás iránti bizalom és megértés a produkció összes szereplője között. Ez egy film forgatásához hasonlítható – több szakemberre is szükség van: színész, rendező, öltöztető, sminkes, világító, technikus, speciális effektusok készítője, zenész, vágó stb.…. egy film stáblistáján sok ember nevét láthatjuk a képernyőn. A próba tehát nem minden. Az előadás jóval a próbák előtt elkezdődik, és sikere nem csak az előadókon, de számos más munkatárson is múlik. Én hiszek az összes közreműködő személyes erejében, és bízom abban, hogy teljes átéléssel fogják megélni úgy a főpróbát, mint magát az előadást is.

Milyen eszközökkel, hatásokkal operálhat ma a komolyzene terjesztése, megszerettetése érdekében a zeneipar? Kell-e kompromisszumot kötni a művészeti munkában a szimfonikus zenekari tagok, a kórus és a táncosok között a siker érdekében?

Ha figyelembe veszünk olyan kérdéseket, mint pl. a bekerülési költségek, vagy az előadások megszervezésének nehézségei, a próbák hatékonysága az előadások számához viszonyítva, vagy azt a tény, hogy az előadás csak egy helyszínre – jelen esetben Szolnokra – korlátozódik, akkor ez az előadástípus e tekintetben nem mondható költséghatékonynak. Az én véleményem viszont más. A megakoncertek és nyári fesztiválok programjai nem a bérletes koncertlátogatókat célozzák meg első sorban – mert ez viszonylag egy szűk réteg – hanem az összlakosságot. Ilyen előadásokkal lehet a mindennapi emberek figyelmét és érdeklődését felkelteni a klasszikus zene iránt, mely örömet nyújt nekik, így az összlakosság szempontjából igenis, ezeket a produkciókat lehet igazán hatékonynak nevezni.

Ami a zenekar, a kórusok és a táncosok kapcsolatát illeti, nincs szükség kompromisszumra. Mindenki megbízik a másikban, és mindenki a tőle telhető legjobbat nyújtja a produkcióban betöltött szerepkörében.

Ha kompromisszumról beszélünk, az talán csakis a próbák időpontjára vonatkozik.

Mi alapján választotta a címet és hogyan állt össze a program?

A 2012-es „Vox Hungaricus” és a 2013-as „Naphimnusz” után, az előadásban részt vevő művészekre bíztam a produkció címének meghatározását. Magyarként ők bizonyára jobban érzékelik azt a különleges hatást, amit a produkció elnevezése a közönségre gyakorol. Az adott koncert címe mindig a művészeti program kialakítása után dől el. A cím egy szimbólum. Jelen esetben – mint ahogy már korábban említettem – a klasszikus találkozása a modernnel. Például Grieg „Peer Gynt”-je, Rossini „Stabat mater”-e és Verdi „Nabucco”-ja mellett elhangzik Jenkins modern kórusműve, a „Requiem” a régi vallásos zenei stílus modern érzékelésének szimbólumaként. Bizonyos tekintetben nagyon nehéz különbséget tenni a régi és a modern jelentése között; én a modern alatt mindig a ’népszerüség’-et, a ’divat’-ot, a ’trend’-et, a ’stílus’-t, a ’formá’-t értem. Ezek számomra nagyon fontos szempontok egy koncert programjának meghatározásában.

A 2015/2016-os évad a Szolnoki Szimfonikus Zenekar 50. évfordulója. A napokban lépnek fel a Zeneakadémián és a Művészetek Palotájában Varnus Xavérral is. Miként éli meg a jubileumi évet? Mit vár az újévköszöntő tánckoncerttől?

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ebben a jubileumi évben én állhatok a zenekar élén, és Varnus Xavérral való együttműködésünket, fellépésünket a Művészetek Palotájában az idei év nagy eredményei közé sorolhatom. Legfontosabb küldetésemnek tekintem, hogy előkészítsem és biztosítsam a zenekar fejlődését a következő 50 évre. Amikor a „Víg özvegyet” vezényeltem a Budapesti Operettszínházban, az igazgató a következőket mondta: „A tradíció megtartásához mindig szükség van új vérre”. Csodaként hatott rám akkor ez a mondat, és

A Szolnoki Szimfonikus Zenekar karmestereként és a város fő-zeneigazgatójaként kötelességemnek érzem tudásomat átadni a következő generációnak. Ez egy véget nem érő kísérlet, és nagyon kíváncsian várom a közönség reakcióját, impresszióit és kommentárját az újévi tánckoncerttel kapcsolatban. Ezek az üzenetek fogják meghatározni azt az irányt, amit követni fogunk a jövőben. Gondolatainkat, ötleteinket, a kitűzött utat folyamatosan módosítani és tökéletesíteni kell, mert tudjuk, hogy az újévi tánckoncerthez hasonló előadásaink vezetnek majd a saját hagyományaink megteremtéséhez.

(Tibenszky Moni Lisa)