Anyák fegyverben – így védik meg önkéntes nők a várost a drogkartelltől

Cancun és Oaxaca luxusszállodáit elhagyva a tizennégy órás út Acapulco felé terepruhás fegyveresekkel és ellenőrző állomásokkal van tele.

Nem csoda, hisz a dél-mexikói állam, Guerrero a kiterjedt erdőivel és hegyvidékével évtizedek óta melegágya az illegális mák- és marihuánatermesztésnek, a drogkartellek működésének és az állandóvá vált kábítószer-háborúnak. Xaltianguis, ahová igyekszem, a 7000 lelket számláló kis település, csak úgy, mint oly sok város Mexikó-szerte, teljesen kiszolgáltatottja lett a térségben működő két banda, a Knight Templar és a Jalisco New Generation között dúló területfelosztási harcnak és az ezzel járó szervezett bűnözésnek.

Nők járőröznek a városban

Az elmúlt néhány évben a kábítószerhez kapcsolódó erőszakos bűncselekmények elterjedése drasztikus lépésre kényszerítette a helyi polgárokat: fegyveres önvédelmi csoportokat hoztak létre országszerte. A szervezet tagjai biztonsági ellenőrzőpontokat állítottak fel, és nagyszabású embervadászatot indítottak a kartell és vezetői ellen. Ezt a példát követve alakult meg Xaltianguisban a többnyire háziasszonyokból, anyákból és nagymamákból álló, 102 főt számláló női polgárőrség – tagjainak többsége a véres drogháborúban vesztette el a férjét, fiát vagy az édesapját –, és csatlakozott a Guerrero-szerte létrehozott önkéntes polgárőrök szövetségéhez.

Acapulcói szállodai szobámban ülve délelőtt tíz órakor megcsörren a telefonom. Miguel Ángel Jiménez Blanco, Xaltianguis polgárőrségének a parancsnoka az: „Ne haragudjon, hogy zavarom, Miguel Ángel vagyok. Tudom, hogy holnap találkozunk, de most kaptuk, a hírt, hogy önkéntes járőreink újabb tömegsírra bukkantak Guerreróban. Ez a héten már a második. Az összes listánkon szereplő, közelben tartózkodó újságírót értesítjük, így, magát is, hogy jöjjenek ki, és dokumentálják az eseményeket. Egyelőre részleteket még nem tudunk.”

Kiszállva Xaltianguisban a szakadt taxiból, Miguel Ángel, ahogy korábban megegyeztünk, már vár rám a poros buszmegállóban szalmakalapját erősen a szemébe húzva. Amikor a széles vállú, negyven év körüli férfi meglát, mosolyogva integetni kezd, majd a zsúfolt, forgalmas főúton a helyi piac felé vezet, hogy megismerkedjem a 43 éves Selsa Zarcotellosszal, a női önvédelmi csoport vezetőjével.

Miguel útközben elmondja, egyáltalán nem meglepő, hogy ez az újfajta fenyegetettség egy újfajta megoldást szült Mexikó-szerte. Bár a milíciának a drogkartelleket sikerült kiűznie Acapulcóból, helyüket azok a bérgyilkosok és végrehajtók vették át, akik korábban a maffiának dolgoztak, így a bűnözés valójában nem csökkent, csak átalakult. Acapulco külvárosai és a mellette fekvő települései érzik legdrámaiabban a változást, hiszen az edzett kartelltagok a közeli hegyekbe húzódtak, és munkájukat onnan irányítva ismét sorozatossá váltak az emberrablások, a kiskereskedelmi kábítószer-értékesítés és a zsarolás.

Műköröm és vörös rúzs – így fest a járőrök parancsnoka

Megérkezve a színes piacra, a hentes pult mögött állva Selsa mosolyogva bemutatkozik: „Én vagyok a női járőrök parancsnoka” – mondja elégedetten. Hosszú, pirosra festett körmeire, kirúzsozott szájára, és magas sarkú szandáljára pillantva, álmomban sem gondolnám, hogy képes lenne fegyvert fogni valakire. „Tudja, a kormány semmit nem tesz azért, hogy segítsen rajtunk” - magyarázza, miközben szórakozottan elhesseget egy legyet a szárított sonkákról, majd megigazítja divatos szemüvegét.

– mondja büszkén.

Sorra tűnnek el az emberek, majd kerülnek elő a holttestek

Selsa húsboltját elhagyva Miguel Angellel egy kis fodrászszalonba lépek be. Fernanda Flores del Carmen, a 30 éves tulajdonos apját Xaltianguis gengszterei rabolták el egy kakasviadal során, majd megölték, mielőtt rájöhettek volna, hogy nem a megfelelő személyt vették célba.

– emlékezik vissza Flores. „A katonák azt ígérték, hogy segítenek majd előkeríteni a gyilkosokat; nem segítettek. A rendőrség a kisujját sem mozdította, hogy megtalálja az elkövetőket. Magunkra maradtunk. Megannyi szenvedés és családi tragédia után végül úgy döntöttünk, hogy mi, fodrászok, boltosok, tanárok, nővérek, anyák és nagymamák, a csatlakozunk a polgárőrséghez. Nem volt más út, így kezdtük hát meg a fegyveres járőrözést.”

„Tudja, a fiamat az utóbbi hónapokban állandóan zaklatta valaki telefonon” – kezd bele a történetbe Camila, és a hagyma héját egy mozdulattal a mellette lévő kukába sepri. „Volt úgy, hogy az éjszaka közepén hívták fel. Nem mondta, de tudtam, hogy a kartell kábítószer-csempészetre akarta kényszeríteni, hisz fuvaros volt. De a fiam ellenállt, így elrabolták, megkínozták, és a holttestét a parton hagyták. Bár őt már semmi nem hozza vissza, meg kell akadályoznunk, hogy a gyermekeinket erővel elhurcolják. Nincs más út, csak a harc.”

Toborzást is tartanak

Xaltianguis női polgárőrei alapos tréningen vesznek részt, ahol megtanulják kezelni a rendelkezésre álló nyolcvan fegyvert, amelyeket egymás közt felváltva hordanak magukkal. Az asszonyok kilenc, huszonegy főt számláló csoportot alkotnak, napi kétszer, reggel és este razziáznak a városban és a környékén. Az önvédelmi csoport férfi tagjai éjszaka dolgoznak, teherautókat állítanak meg, hogy átvizsgálják az utasaikat és a rakományukat. A kétes tevékenységeket feljegyzik, a gyanúsítottakat pedig, ha szükségesnek tartják, őrizetbe veszik. A nők a járőrözés mellett a térség környező településein toborzást is tartanak, így győzve meg a többi asszonyt arról, hogy hozzájuk hasonlóan, csatlakozniuk kell a saját falvaikban működő önvédelmi csoportokhoz.

Bár a törvények szigorúak, az illegális fegyverkereskedelem virágzik

A bizalmatlanság a kormány és a polgárőrök között – ahogy Miguel mondja – kétoldalú. „Bár az állam kezdetben az önvédelmi csoportok kialakulását nem akadályozta meg, a milícia atrocitása az utóbbi években állandóvá vált. Ráadásul a hivatalos szervek mindenáron meg akarják akadályozni azt, hogy a polgárőreinknek jó és használható fegyvereik legyenek. Azzal vádolnak minket, hogy a kartell pénzeli a csoportjainkat, holott mi ellenük lépünk fel.” Bár Mexikó fegyvertartási törvényei rendkívül szigorúak, ennek ellenére északon, a határ amerikai oldalán minden évben több tízezer katonai minőségű fegyvert adnak el, amiket aztán illegálisan csempésznek át Mexikó déli államaiba.

Az sem ritka, hogy az anyák gyermekeiket is magukkal hozzák a szolgálatba, sőt nemegyszer el kell hagyniuk az őrhelyüket, hogy a kicsiket iskolába vigyék. Ahogy mondja, az önvédelem nem arról szól, hogy ezek az asszonyok vakmerőek lennének, hisz mindenki fél. Az emberek egyszerűen csak elfáradtak, és tudják, hogy egyedül magukra számíthatnak. Valójában a fegyveres csoport női tagjai olyanok, mint egy állandóan figyelő szem, mindig mindent megjegyeznek, és kiszűrik a gyanús elemeket. A hatalom pedig nem a fegyverekben van, hanem az egységben, és az emberek kartellhez való hozzáállásának gyökeres átalakulásában.

Az évek folyamán a biztonság drámaian megváltozott Xaltianguisban. Az átalakulás kézzelfogható. Az emberek ki mernek menni este az utcára, sokkal nagyobb az összetartás, mint azelőtt volt. A női polgárőrség tagjai csupán azt szeretnék, hogy békésség legyen. Ahogy ők mondják, nem hősködni akarnak, csupán a népükért harcolnak, nem gerillák, csak anyák, akik nyugalomban, félelem nélkül akarják felnevelni a gyermekeiket.