Árvaturizmus Kambodzsában - egy hely, ahol már szinte minden eladó

Ahogy az álmos reggelen végigtekerek szakadt biciklimmel a turistáknak szánt színes sziemreapi piac mellett, a csecsebecséket áruló asszonyok már messziről felém kiabálnak: „Madam, nem akar venni egyet?” Elmosolyodom, és megrázom a fejemet. Férfiak gumikerekekkel a fejükön egyensúlyoznak, gyerekek kiáltozva futnak el mellettem a porban. A várost keresztbe szelő kis folyóban növények úszkálnak, ahogy áthaladok a hídon, jól látom a kristálytiszta vízben a gyökerüket. Még nincs kilenc óra, de a hőség már most izzadságot ver a homlokomra. Bekanyarodom a virággal és parkokkal borított város buddhista templomai között, a fiatal, vörös ruhás szerzetesek nevetve integetnek. Visszaintegetek. Megállok a pékség előtt, bagettet veszek. A boltos már ismer.

Első találkozás...

Két mezítlábas kisfiú figyel a mellettem lévő kapualjból. Az egyik hatalmas szatyrot cipel a hátán, nem látom innen, mi van benne. Nem mer közelebb jönni, de tekintete a reggelimet pásztázza. Amikor rámosolygok, felém lép. Szólok a boltosnak, adjon még egy bagettet, meg két banánt is. Nem engedi, hogy kifizessem. A kisfiú szégyenlősen elmosolyodik, amikor felé nyújtom az árut. Elveszi, a szeme huncutul csillog. Nejlonszatyrát a földre dobja, a bagettet azonnal kettétöri, és odaviszi a másik, kapualjban megbúvó kisfiúnak.

Az együttérzés és a segíteni akarás mélyről jövő érzés, főleg akkor, amikor az ember rongyos, árva gyermekeket lát az utcán. Ám a nyugatiak naivitására sok fejlődő országban, ahogy Kambodzsában is, virágzó üzletág épült. Neve: árvaturizmus.

Üzletág lett az árvaturizmus

„Tizenöt évvel ezelőtt még alig lehetett árvaházakat találni. Most? Minden sarkon épül egy. Nem csak tuk tuk (motoros tricikli) vezetők, de még utazási irodák is külön délelőttöket szerveznek a turistáknak árvaház-látogatás címén. Tudja, hogy hívjuk mi, helyiek ezeket a mesterségesen kialakított árvaházakat? Emberkerteknek. Ha a nyugatiak nem rángatnak minden utcán kolduló, szegény sorsú gyermeket árvaházba a saját országaikban, mi jogon teszik ezt itt, Kambodzsában? Idejönnek, szétnéznek, elhiszik, amit az árvaház-tulajdonosok el akarnak velük hitetni, és anélkül, hogy vennék a fáradságot, hogy a tényeknek utánanézzenek, adakoznak, úgy, hogy tulajdonképpen azt sem tudják, mire is adják azt a rengeteg pénzt.”

Rada hozzáteszi, nyilvánvaló, hogy az árváknak minősített gyermekek száma megnövekedett, és maguk az árvaházak úgy működnek, mint egy vállalkozás. Egyszerű: a szomorú szemű, éhes gyermek látványa vonzza a külföldi donorokat. Amikor a turisták megérkeznek, a gyerekek táncolnak, énekelnek, együtt nevetnek az idegenekkel, aztán előkerülnek a kis fémdobozok, és már jöhet is az adakozás. Rada szerint a leghatásosabb trükk, amikor egy magát helyi vezetőnek nevező egyén kiviszi a gyanútlan külföldieket egy darab földre, ábrándos szemmel körbenéz, és patetikusan előadja, hogy micsoda gyönyörű, érintetlen táj is ez, ősi családi birtok, ide árvaházat szeretne. De hát az anyagi körülmények. Persze, hogy a színjátékra kinyílnak nemcsak a szívek, de a zsebek is.

Rada egyik alkalmazottja, a 22 éves Soy is egy hasonló árvaházban nőtt fel. Szüleivel és 12 testvérével egy háztartásban nehezen éltek meg, így a család úgy döntött, a három legfiatalabbat árvaházba adja. „A két húgom és én másik 45 gyermekkel laktunk együtt, de ezek közül egyetlenegy volt csak árva. A többinek volt anyja vagy apja, vagy fiatal nagyszülei. Amikor látogatók jöttek, a nevelő megkért minket, gyermekeket, hogy játsszunk. Mutatkozzunk szomorúnak, mondjuk azt, hogy bár jó sorunk van, sokszor éhezünk. Ez éppen elég volt a turistáknak. Akkor nem éreztem ebben semmi rosszat, gyerekfejjel csak azt láttuk, hogy ha engedelmeskedünk a ránk felügyelő felnőttnek, az idegenek játékokat adnak nekünk. Ma már látom, hogy csak kihasználták az ártatlanságunkat.”

Vannak nincstelen, de teljes családok is

Soyhoz hasonlóan megszámlálhatatlan árvaházban lévő gyermek jön nincstelen, de teljes családból. Ennek oka, hogy aktív toborzók működnek közre a kiskorúak összeszedésénél, akik járják a falvakat, hogy meggyőzzék a tudatlan szülőket arról, mennyivel jobb élete lesz a gyermeküknek ezekben a mesterséges intézményekben. Ha a szülők akadékoskodnak, akkor egy kambodzsai viszonylatban tisztességes összeget ajánlanak fel a gyermekért.

Akik küzdenek az árvaturizmus felszámolásáért

Sziemreapből Phnompenbe utazom, hogy részt vegyek a CHOISE, vagyis választás nevű külföldi, többnyire angol önkéntesekből álló nonprofit szervezet munkájában, akik a helyi szociális munkásokkal karöltve egy jól működő alternatívát dolgoztak ki az árvaturizmus felszámolására. A szervezet abban hisz, hogy a nincstelen családokat össze kell – és megfelelő segítséggel össze is lehet tartani –, és igenis meg lehet akadályozni, hogy a gyermekek árvaházba kerüljenek. Az önkéntes szervezet tagjai arra tették fel az életüket, hogy Kambodzsa legszegényebb rétegét, így a koldusokat, föld nélkülieket, nyomorban élőket támogassák, és biztosítsák számukra az ingyenes, rendszeres orvosi ellátást, élelmezést, a gyermekek oktatását, mégpedig ott, ahol élnek: a falvakban, a közösségekben, a nyomornegyedekben.

Én az egyik vasárnapon tartok velük. Miután kora hajnalban bepakoljuk a teherautóba a már kiporciózott heti ételadagokat, ivóvizet és orvosi felszereléseket, hatodmagammal megkezdjük utunkat. A teherautó hátuljában zötyögve három önkéntes színes lufikat vesz elő, és állatfigurákat hajtogat belőlük a gyerekeknek. Ez, ahogy mondják, elmaradhatatlan része a látogatásuknak. A poros földúton hamar megérkezünk a sebtében felhúzott viskókból álló faluhoz, a családok már a házak előtt állnak, és várnak minket. Amikor leszállunk a kocsiról, a visító gyerekek megrohamoznak minket, és játékosan a magasba tartott lufik után ugrálnak. Én Sziemmel, az egyik kambodzsai önkéntessel kezdem meg az ételosztást. A családok a házukban várják ki sorukat, tudják jól, mindenkinek jut élelmiszer bőven.

"Vidd magaddal a gyerekeimet!"

A harmadik háromszor három méteres apró bambuszkunyhóban egy velem egykorú fiatal nő ül a padlón, keservesen sírva, ikerpárt tart az ölében, alig kéthetesek. Mellette egy négyéves kisfiú néz riadtan hol ránk, hol zokogó anyjára. Sziemtől tudom, hogy a nőt a férje teljesen magára hagyta ház, élelem, pénz, jövő nélkül még akkor, amikor az asszony másodjára terhes lett. Három hónappal ezelőtt érkezett a faluba, az itteniek fogadták be, és ajánlották fel neki és gyermekeinek az üresen álló kunyhót. A fiatal nő rám néz, és kétségbeesetten felém nyújtja az ikreket, majd sírva khmerül mond valamit. Sziem fordítja.

A következő házban egy idősebb pár lakik egyetlen helyiségben nyolc gyermekkel. Mikor átadom nekik az élelmiszercsomagjukat, a férfi megrázza a fejét, és a szerencsétlenül járt fiatalasszony kunyhójára mutat. Nekik nem kell, annak a családnak nagyobb szüksége van erre. „Látod – mondja Sziem, mikor végzünk az utolsó családdal is –, ezért szeretem ezt a munkát. Megmutatja, mi a legjobb az emberi nemben. Másoknak adni, amikor neked van, nem nagy áldozat. Amikor neked sincs semmid, és a legkisebb vagyonodat is megosztod a nálad szerencsétlenebbel, ez viszi előre Kambodzsát.”

Az ételcsomagok kiosztása után az általános orvosi vizsgálat következik. Az amerikai orvost körbeülik a felnőttek és a gyermekek, majd a róluk vezetett karton szerint névsorban, egyesével ráállnak a mérlegre, megmutatják a torkukat, és nagyokat lélegeznek, míg a tüdejüket hallgatják. Az idősebbek vérnyomását én mérem. Ha valakinek kórházi segítségre vagy fogorvosra van szüksége, az önkéntesek saját autóikkal szállítják Phnompenbe a rászorultakat. A CHOICE azonban nem csak élelemmel és orvosi ellátás biztosításával segíti a szegényeket, de lehetőséget ad a gyermekeknek a tanulásra is, kooperációban dolgozva szakmunkásképző intézményekkel, fodrászüzletekkel, éttermekkel és hasonlókkal.

Kambodzsa ma egyetlen alternatívát nyújt a helyzet kezelésére: napközi otthonokat létesített, ahol azok a gyermekek, akik nem járnak iskolába, élelmet kapnak, és önkéntesek segítségével tanulnak. Ezek egy közösségen, falun, nyomornegyeden belül működnek, nem intézményesek, ami azt jelenti, hogy a gyermekek hazamennek a családjaikhoz, nem szakadnak el tőlük véglegesen.

Nem minden árvaház álca

Nem lenne igazságos azt kijelenteni, hogy Kambodzsában minden árvaház csak álca, egy jól megszervezett üzlet része, hisz itt is találunk nem egy olyan helyet, ahol a működtetők valóban segíteni akarnak a családoknak és a gyermeknek. De ahhoz, hogy bármelyikük munkáját is jó szívvel támogassa az ember, alapos kutatást kell végeznie. A külföldi tőke beáramlásának a célja nem a családok szétválasztása, hanem éppen ellenkezőleg, azok összetartása kell, hogy legyen.