Amikor magyar a sorozatgyilkos

Nem lehet azt mondani, hogy a magyar mozinak erőssége lenne a bűnügyi műfaj: a második világháború előtt lényegében nem is létezett ez a zsáner a hazai filmgyártásban, a szocializmusban pedig egészen a nyolcvanas évekig csak komolytalan próbálkozások akadtak, persze azok is disszidens/külföldi elkövetőkkel, hisz épülő-szépülő társadalmunkban nem tűnhetett szokásos jelenségnek a bűnözés.

Az utóbbi évtizedekben ugyan rendszeresen, ha nem is túl gyakran nekifutnak a hazai filmesek az ilyen típusú történeteknek, de csak ritkán született ebből emlékezetes végeredmény. (Néhány kivétel: Dögkeselyű, Ötvös Csöpi-filmek, A nyomozó — a legutolsó is közel tízéves).

Sorozatgyilkosos magyar bűnfilm végképp nem volt

— eddig, hiszen most az amúgy sem a vidám témákhoz való vonzódásáról nevezetes Sopsits Árpád (Torzók, A hetedik kör, Céllövölde) a hírhedt martfűi rém ügyét dolgozta fel, és milyen jól tette! Ráadásul az eddigi rendezéseihez képest kimondottan markáns műfaji keretek között, és ez kimondottan jól áll neki. A filmje pedig nemcsak azért rendhagyó, mert egy itthon eddig mostoha és érdemi hagyományok nélküli műfajban mutat nagyot, de abban is, hogy magyar filmben ritkán ábrázolt közeget és kort jelenít meg: egy vidéki kisváros világát az ötvenes-hatvanas években.

Csakhogy a hasonló gyilkosságok és támadások évekkel később folytatódtak, és így a hatóságoknak már nemcsak az volt a feladatuk, hogy az egyre nagyobb félelem és nyomás közepette elkapják a tettest, de hogy a saját korábbi (az '56-os forradalom után a „rendnek kell lenni” jegyében gyorsan, erőltetetten megszületett) döntésükkel is szembenézzenek.

Sopsits Árpád a valós (gyakran nem is teljesen rekonstruálható) történéseket némileg megváltoztatta, vagy inkább úgy mondhatnánk, hogy feldúsította. A lényegi események ugyanazok és ugyanolyanok maradtak, csak a hozzá kapcsolódó szereplők viszonyait és kapcsolódásait fűzte szorosabbra, néhány extra fordulatot is csempészve a sztoriba. (Végül a film szereplőinek neve nem is lett ugyanaz, mint a valódi történet résztvevőié.) Mindez azért is fontos, mert ennek a filmnek nincs egyetlen, központi főszereplője: több párhuzamos sorsot mesél el, melyek mindegyikére súlyos hatást gyakorolnak a sorozatgyilkos tettei. Ilyen a korábban ártatlanul elítélt, életfogytos börtönbüntetését töltő férfi és a helyiek megvetése közepette élő családtagjai; ilyenek az egykori ügyben és mostaniban is érintett nyomozók-ügyészek, a hátuk mögött az államhatalom (őket is) fenyegető árnyával —

Ha érheti kritika néhány vonatkozásban az amúgy remekül sikerült A martfűi rémet, azok pont ebből következnek: a sok párhuzamosan futó sors miatt egyikben sem merülünk el igazán mélyen, egyik szereplővel sem alakul ki igazi érzelmi kötődés, főleg, hogy esetenként hosszabb időre el-eltűnnek a szemünk elől a film elbeszélői szerkezetében. Kicsit „kívülről” nézzük így a filmet, amely ezen tulajdonsága és letisztultsága okán is leginkább David Fincher Zodiákusával rokonítható. Ahogyan a fojtogató atmoszférája és naturalizmusa miatt is: A martfűi rém különlegesen erős látványvilágot teremtve idéz meg egy kort, és még a magyar filmekben mindig kényes pontnak számító erőszakábrázolást is hatásosan oldja meg.

A remek színészek megjelenítette sorsok mozaikjaiból és a filmvásznon megteremtett atmoszférából pedig kirajzolódik egy hajdanvolt közeg és egy kor képe – amely lehetővé tette, hogy ilyesmi megtörténjen, és hogy így kényszerüljenek élni emberek (akár a gyilkosságoktól függetlenül is). Könnyen lehet, hogy ez a világ a film igazi főszereplője, és történetének fő bűnöse is egyben.