Advent - Minden napra egy mese: A koldus gyermek

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forró lázat kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, még alig volt négyesztendős.

A szomszédok is elköltöztek ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtajukon, azt kérdezték tőle: „Mit akarsz? Mit keresel itt? Takarodjál innen!"

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövő-menő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához, hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki a mai világban valamit akar kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánok szalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok azután, csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagy városban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú így elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bémenni; őreá sehol sem várnak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát.

Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öreg asszonyt. Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek-mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítani):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, felelt neki a koldus, mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? Hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletre méltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a kis gyermekeket mindig.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; estve azután azokat is becsukták s ő ismét az utcán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva az utcákon, fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának, amit a kis Jézus küldött nekik.

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt, kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, a ki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz. ...

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette magához őt, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek és felébredt – a mennyországban. ...

Ti, kik vigadtok s örültök szent Karácson napján, emlékezzetek meg azokra, akik éheznek és szomorkodnak!