Az eredetileg 112 karát csiszolatlan zafírkék gyémántot Indiában találták meg. A legenda szerint Sita istennőről készített szobor szemét díszítette a különleges drágakő. Csakhogy egy tolvaj ellopta, ezzel pedig magára haragította az istennőt, aki a gyémánt összes tulajdonosára lesújtott.
Az első információk ezt követően 1668-ból származnak, akkor ugyanis akkor egy Jean Baptiste Tavernier drágakő-kereskedő eladta XIV. Lajos francia királynak. Az uralkodó ékszerésze szív alakúra csiszolta, így 67 karátos lett. Lajos pedig a szeretőjének adta. Csakhogy a hölgy nem viselhette sokáig, mivel a király állítólag hűtlensége miatt kolostorba záratta őt. Ezután XIV. Lajos felesége vetett szemet a French Blue-nak keresztelt kőre, és Marie Antoinette ékszert csináltatott belőle. Ám mint ismert, a királyi párt a francia forradalom során lefejezték. Hogy ennek mennyi köze volt a drágakő átkához, azt nem tudhatjuk, mindenesetre szerencsét biztosan nem hozott nekik.
Ezután az ékszernek nyoma veszett egy időre, majd 1820-ban egy londoni árverésen tűnt fel egy 44,5 karátos gyémánt, amiről megállapították, hogy a Hope-gyémánt az. Egy Henry Philip Hope nevű bankár szerezte meg, tőle kapta az ékszer a nevét, ő pedig azután V. György angol királynak adta el méghozzá áron alul. Az uralkodó szintén szerelmének ajándékozta, engesztelésképpen amiért nem őt vette feleségül. Csakhogy Hope később visszavásárolta. Ám rá sem volt kedvező hatással: a tehetős férfi teljesen elszegényedett.
Úgy tudni, a gyémánt ezután II. Abdul Hamid, az utolsó török szultánhoz került, akit nem sokkal később eltávolítottak a trónról. Majd egy orosz herceg kezében is megfordult, aki meghalt egy párbaj során.
A következő ismert tulajdonosa Pierre Cartier volt, aki 1909-ben jutott hozzá. A híres ékszerésznek köszönhető a gyémánt mai kinézete, ugyanis ő tette platina foglalatba, amit 16 kisebb csepp és párna csiszolású gyémánt vesz körbe, ez pedig egy 44 kőből álló nyakláncon függ.
Ekkorra már a Hope-nak nagyon rossz híre volt, és mindenki tartott tőle, ám egy Edward McLean nevű férfi megvette a feleségének, Evalynnek, mert az asszony állította, neki szerencsét fog hozni. Csakhogy ez nem így lett, a házaspárt is sorra értékék a csapások: a fiúkat egy autó halálra gázolta, a lányuk szerelmi bánatában öngyilkos lett. Edward McLean könyörgött a feleségének, hogy adjon tovább az ékszeren, ám az hallani sem akart róla, és rendületlenül viselte a halálos gyémántot. A pár végül elvált, de a férfi sorsa így sem fordult jóra, ugyanis megőrölt. Evalyn pedig szélütést kapott, ami után évekig szenvedett.
A gyémánt Harry Winston ékszerészhez került, akinek a kiállításán pillantotta meg a legendás hajómágnás, Onassis neje, és azonnal a magáénak akarta, noha tudta, hogy mennyi balszerencsét hozott előző tulajdonosaira. A férje végül engedett a könyörgésének, és megvette Athinának. Ám a rafinált üzletember megállapodott Winstonnal, hogy öt évig köteles visszavenni, ha mégis hatna az átok. Sok jóval nem kecsegtetett számukra az ezt követő időszak, ugyanis a pár elvált, és vissza is adták a gyémántot.
Winston ugyan kénytelen volt visszavenni, de nem akarta, hogy a kő a közelében legyen, mert rettegett tőle. Viszont már senki sem akarta az elátkozott ékszert. Szerencséjére 1958-ban a Smithsonian Intézet vállalta, hogy kiállítja a Nemzeti Drágakőgyűjteményébe. Egy egyszerű barna csomagban érkezett a vagyont érő gyémánt, noha 1 millió dollárra volt biztosítva.
A halálos ékszer a mai napig ott van kiállítva, de senki sem érintheti meg, az ott dolgozók is csak kesztyűvel érnek hozzá, ha szükséges, mert tartanak attól, hogy hatna az átok, ha megfognák.
A Hope értékét 200-250 millió dollárra, azaz több mint 70 milliárd forintra becsülik, jelenleg a világ egyik legértékesebb drágaköve.
Állítólag a gyémánt a Titanicon is utazott, ám ezt sosem erősítették meg. Mindenestre a filmben szereplő ékszert, amit Rose kapott a vőlegényétől, a Hope-ról mintázták.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.