Csontváry Kosztka Tivadar és Gulácsy Lajos - magyar festőművészek az őrület határán és azon is túl

A Gulácsy Lajos életmű-kiállítás augusztus 27-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában, a Szépművészeti Múzeumban bemutatott Csonváry 170 kiállítás pedig már Pécsett jár. Két magyar festőművész, akik hatalmasat alkottak, és akiknek a művein keresztül sokak szerint a mentális állapotukra is következtetni lehet, s bár ez nem jelenti azt, hogy kimerítik az őrült kategóriát, az biztosnak látszik, hogy a művészlélek gyakran jár együtt valamilyen mentális betegségre való hajlammal.

„Te leszel a világ legnagyobb napút festője. Nagyobb Raffaelnél."

Csontváry Kosztka Tivadar 1853. júliusában született, és nem készült festőnek. Apjához hasonlóan gyógyszerész diplomát szerzett, később pedig a jogi egyetemet is elvégezve tisztviselőként dolgozott. 1879-ben egy betegség utáni felépülés érdekében költözött a Tátrába, ahol patikusként kereste kenyerét. 1880-ban hallucinációja volt, amelyről így számolt be:

Ekkor 27 éves volt. S noha ellátogatott Rómába, hogy megnézze Raffaello képeit, s meg is állapította, hogy azoknál ő csak jobbakat festene, a következő több mint egy évtizedben továbbra is patikusként kereste kenyerét - no meg a festésre valót - saját gyógyszertárában.

41 éves volt, amikor elkezdett festészetet tanulni, utána bejárta a világot, ez a festményein is nyomon követhető. Amikor 1905-ben közönség elé tárta műveit, nem azt a hatást váltotta ki az emberekből, amire számított, sokan konkrétan bolondnak gondolták. Nagy művei, életnagyságú tájképei megdöbbentették a népet, festményeinek hangulatából alkotója lelki- és elmeállapotára következtettek. A Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című műveiről már bemutatásukkor azt írták a kritikusok, „mintha a maga fájdalmát, a maga egyedülvalóságát festette volna meg ebben a két képben". Utolsó kiállítása 1910-ben volt, a többihez hasonlóan kudarccal zárult. Csontváry magába fordult, téveszmék gyötörték, felhagyott a festéssel, minden pénzét elvesztette, majd 1919-ben, elszegényedve, egyedül halt meg.

Noha soha senki nem állított fel orvosi diagnózist Csontváry elmeállapotával kapcsolatban, utólag azt feltételezi a tudomány, hogy hallucinációja skizofréniához kapcsolódik. Tehát, hogy beteg volt-e, nem tudhatjuk biztosan, az azonban bizonyítékokkal alátámasztott tény, hogy a gyógyszerészből lett festőművész mindig is különc volt. S bár művészetét életében nem ismerték el, halála után annál inkább. Ma már az egyik legnagyobb festőművészünkkén tartjuk nyilván, aki, ha élne, minden bizonnyal büszke lenne rá, hogy az övé a legdrágábban eladott magyar festmény: a Szerelmesek találkozása (Randevú) című alkotását 260 millió forintért vásárolták meg 2006-ban. De az is egészen biztos, hogy annak is örülne, amit Picasso mondott róla:

A pozitív visszajelzéseket Csontváry Kosztka Tivadar már nem élhette meg, neki csak a közönség gúnyolódása és a kortárs művészek - pl. Rippl-Rónai - részéről is az el nem ismerés, kiközösítés jutott. Ám a műveiből készült tárlatot végigjárva egyértelművé válik, miért van helye a legnagyobbak között. Ahogy Gulácsy Lajosnak is.

„Angyali lélek egy szatír testében..."

Már gyerekkorában látszott Gulácsy Lajos tehetsége, a festőművész folyton rajzolt, míg végül egy rajziskolában kötött ki, ahol neves tanárai azt mondták, tehetségtelen. Otthagyta hát az iskolát és szülőföldjén festegetett tovább. Első kiállított festménye a Dombvidék címet viselte, melyet Gulácsy a Szépművészeti Múzeumnak ajánlott, ahol ki is állították művét. 19 évesen utazott először Rómába, a várost azonnal megszerette, vissza is tért hamar. Az első budapesti kiállítása 25 évesen volt, nagy közönségsikert aratott. Ezután Itália tájain vándorolt, melybe végérvényesen beleszeretett.

Gulácsynak nemcsak a festéshez volt tehetsége, történeteket, verseket írt, számos költő barátja volt, akik szavaltak is első nagy sikerű nagyváradi kiállításán, ahol maga is elszavalta saját költeményeit. Ám a festőművész nehezen viselte a valóságot, a modern világ pörgése felzaklatta, idegrendszerét megviselte, szűknek érezte a teret, a testét, jobban szeretett volna más lenni. Mindig más. Megalkotta saját világát, melyben csodákat festett meg.

Barátja, Juhász Gyula, aki angyali léleknek nevezte egy szatír testében, így írt a világáról:

Amikor kitört az I. világháború, melynek híre Olaszországban érte, az számára hatalmas sokk volt, akkora, hogy idegei felmondták a szolgálatot. 1914 és 1917 között több helyen is kezelték a festőt, végül teljesen összeomlott, ezért a Lipótmezőre került, ahol egész további életét töltötte, és ahol tovább festette képeit, melyeken sokszor saját arcát jelenítette meg, számos szerepbe helyezve magát, köztülk Nakonxipipán hercegébe is.

- írta magáról Gulácsy Lajos, akinek életmű-kiállítását megcsodálva a "vak is látja", hogy mikor milyen mentális állapotban alkotta meg kétségkívül - a műkedvelő számára is - zseniális képeit, melyek között rengeteg van, melyen mondhatni, magát festette meg.

Kell-e őrültnek lenni ahhoz, hogy zseniális lehessen egy ember?

Míg Gulácsy Lajos valóban beteg volt, az egész életét áthatották a mentális zavarok, majd az idegösszeomlás, Csontváry esetében megoszlanak a vélemények. Noha kortársai különcnek, bolondnak nevezték, és van olyan orvos és pszichológus, aki utólag skizoid jellegű problémákat fedezett fel viselkedésében, életében soha nem állt elmegyógyászati kezelés alatt. A 2015-ben elhunyt genetikus professzor, Dr. Czeizel Endre A magyar festőművész-géniuszok sorsa című könyvében kételkedik a zseniális festőművész skizofréniájában, szerinte az csupán legenda, a festő maga hozta létre és alakította ki "őrült imázsát", és erre bizonyítékokkal szolgál.

Már Arisztotelész is foglalkozott az őrület és a kreativitás kapcsolatával, és szoros összefüggést is talált közöttük. Az azóta sokat fejlődött modern orvostudomány szerint azonban, bár a kreativitás, mondhatni, művészlélek járhat furcsa megnyilvánulásokkal, a kiemelkedően tehetséges emberek lehetnek csodabogarak, semmi nem bizonyítja, hogy a zsenialitás őrülettel párosulna.

Az átlagnál jóval kreatívabb ember, a kreatív gondolkodó zseni másképp láthatja a világot, másképp gondolkodhat, mint a hétköznapi emberek, de ez semmiképpen sem egyenlő a bomlott elmével. Akkor sem, ha valóban több olyan író, költő, festő- és más művész mutatja olykor-olykor a skizofrénia vagy depresszió és más mentális betegségek tüneteit. Más szóval, nem minden őrült zseni és nem minden zseni őrült. A hétköznapi emberek körében ugyanolyan szinten fordulnak elő patológiás esetek, mint a művészek körében, a különbség, hogy utóbbiak élete valamilyen szinten mindig is nagyközönség előtt zajlott.