Ha mindig bizonyítani akarsz, lehet, hogy ezt a mondatot nem hallottad eleget

Gyerekként talán sosem gondolkoztál azon, mennyire pozitívan hatnak ránk a dicsérő szavak, vagy pozitív lecsengésű visszajelzések — egy gyerek túl felhőtlen ahhoz, hogy ezt észrevegye. A idő múlásával viszont egyre inkább fokozódik az érzés, a vágy a megerősítő  visszajelzések iránt —ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés a kiskamaszban, vagy akár már a felnőtté válás útjára lépett fiatalban: ‚‚Vajon elég jó vagyok -e?” ‚‚Miért nem dicsérnek soha a szüleim?” ‚‚Miért nem érdemelem meg a figyelmet?” ‚‚Értékes vagyok egyáltalán?”. A  szülők által elmulasztott pozitív hangvételű megerősítő szavak sok-sok negatívumot eredményeznek, amik súlyos önértékelési problémákhoz vezetnek felnőttkorban — és ennek a gyökere a gyerekkori megerősítés hiánya. 

Miért kulcsfontosságú a gyerekkori megerősítés?

Felnőttként könnyen észreveheted magadon, hogy valami hiányzik: a biztos önértékelés, az a belső hang, ami erővel vértez fel. Sokan cipelik ezt a grandiózus terhet — képtelenek elismerni a saját sikereiket, önmagukat cáfolják, nem tudják hova tenni, ha dicséretet kapnak. A gyermekkorban formálódik az önértékelésünk és a személyiségünk alapja, a családunkból a szüleinktől örökítjük tovább a mintákat az életünkbe, kapcsolatinkba. A szülői dicséret, pozitív visszajelzés biztonságot, belső stabilitást ad. Ha ebből keveset kaptál vagy egyáltalán nem jutott belőle, könnyen lehet, hogy ezért hallod azt a kritikus belső hangot, ami nehezen hallgat el: ‚‚nem vagyok elég jó’’, ‚‚sosem vagyok elég”. 

A külső megerősítés hiányában létrejön egyfajta túlkompenzálás — mindenáron az elismerést kajtatja. 

Két különböző viselkedés, mégis ugyanaz az ok húzódik mögöttük

Az alacsony önértékeléssel rendelkező felnőttekre jellemző: nem engedi meg magának még a gondolatot sem, hogy ő valóban elérte a céljait —képtelenség számára a saját sikerinek elismerése. Elnyomja az egyedi véleményeit, felteszi egy másik polcra porosodni, és előtérbe helyezi mások meglátásait — mindig rájuk hagyatkozik. Folyamatos belső szorongásban éli meg a mindennapokat: önbizalomhiány, önszabotázs, megfelelési kényszer.

A nárcisztikus viselkedés velejárója a túlzott figyeleméhség, dicsőség keresése, a folyamatos visszacsatolás a legfontosabb számára, viszont a kritikát nehezen dolgozza fel, csak a pozitív kimenetelű dolgok űzik el a gyermekkori hiányt, amit nem kapott meg a szüleitől. Hajlamos piedesztálra emelni magát, —saját sikereit felnagyítja másokét pedig lekicsinyíti. Kívül magabiztosnak tűnik, de belül roppant törékeny önértékelés rejtőzik.  

Mi a közös nevező? 

Mindkét esetben a gyerekkori elismerés hiányából fakadnak a felnőtt önértékelési problémák. Ezek a felnőttek nem tanulják meg belülről értékelni önmagukat, kívülről várják az értékesség visszaigazolását —akár visszahúzódva, vagy éppen túlzottan hangsúlyozva magukat. 

Legyen szó bizonytalanságról vagy túlzott önfényezésről, a megoldás ugyanaz: saját magadban találd meg az értéket.