Élő macskát alakítottak át működő telefonná princetoni tudósok

Miért akar valaki macskából telefont készíteni? Természetesen tudományos céllal, amely nem más, mint tesztelni, hogyan érzékeli a hangot a hallóideg. 

Hogy lesz egy kába macskából telefon?

Ehhez először elaltatták a macskát, majd felnyitották a koponyáját, hogy jobban hozzáférjenek a hallóideghez. Az idegre egy telefonkábelt erősítettek, a vezeték másik végét pedig egy telefonkagylóhoz csatlakoztatták. Bray a macska fülébe beszélt, Wever pedig tőle 15 méterre, egy hangszigetelt szobában, kagylón keresztül hallgatta. 

Ebben az időben az volt az általános felfogás, hogy az érzékelőideg válaszának frekvenciája összefügg az inger intenzitásával. A hallóideg esetében, ahogy egy hang egyre hangosabbá válik, a fül által fogadott hang frekvenciájának vagy hangmagasságának magasabbnak kell lennie. Amikor Bray egy bizonyos frekvenciájú hangot adott ki, Wever ugyanilyen frekvenciájú hangot hallott a vevőből. Ahogy Bray növelte a hangmagasságot, úgy nőtt a Wever által hallott hang frekvenciája is. Ez a kísérlet bebizonyította, hogy a hallóidegben a válasz frekvenciája összefügg a hang frekvenciájával. Kísérletük további hitelesítésére Wever és Bray további vizsgálatokat végzett különböző körülmények között. Amikor a drótot a hallóidegtől távol eső más szövetekre és idegekre helyezték, a telefonkagyló nem adott ki hangot. Az egyik kísérletben korlátozták a macska fejének vérkeringését, ami szintén megszüntette a vevőkészülék hangjának továbbítását. A kísérletek révén elért eredményeik alapján Wever és Bray 1936-ban megkapta az első Howard Crosby Warren-érmet a Kísérleti Pszichológusok Társaságától.

Nem sokkal később Bray a Princeton Egyetem docense lett, később pedig az amerikai légierő humánerőforrás-kutatásának kutatási igazgatóhelyettese. A második világháború alatt a polgári pszichológiai kutatások egyik vezető tudósaként szolgált mind a Nemzeti Védelmi Kutatási Tanács, mind a haditengerészet számára. Ami Wever-t illeti, a princetoni pszichológiai tanszék vezetője lett, és a Lempert Otológiai Intézet Dr. Julius Lempertjével együttműködve kutatta az otoszklerózist, a fülben lévő rendellenes csontnövekedést, amely halláskárosodáshoz vezet, mivel a fül képtelen felerősíteni a hangot. A második világháború alatt Wever a Nemzeti Kutatási Tanács tanácsadója volt a tengeralattjáró elleni hadviseléssel kapcsolatban. Megállapította, hogy a zenei képességekkel rendelkező férfiak voltak a legjobb szonárkezelők, függetlenül attól, hogy milyen hangszeren játszottak.

Meglepő módon Wever és Bray nem volt különösebben érdekelt felfedezésük gyakorlati hasznosításában. Ehelyett inkább a tesztek lefuttatásának protokollja és módszertana érdekelte őket. A kísérlethez kifejlesztett technikáik nagy hírnévre tettek szert az orvosok körében, akik az emberi hallás tanulmányozására használták őket. Kutatásuk megalapozta a cochleáris implantátumokat, vagyis azokat az eszközöket, amelyek a hangrezgéseket az agynak küldött elektromos jelekké alakítják át.