Bár a történelem során előfordult pár extrém elhalálozás, mi most összegyűjtöttünk pár olyan esetet, ahol olyan hétköznapi tevékenységek közepette érte főszereplőinket a halál, amiket soha nem gondoltunk volna veszélyesnek.
Az 1858-as nagy bűz előtt, amikor London a meleg időjárás és a szennyvízszagok miatt gyakorlatilag lakhatatlan volt, ritka volt a ma ismert, s-kanyar kialakítású WC. A toalettek egyenesen a lenti csatornába ejtették a tartalmukat, és a csatornából származó szagok akadálytalanul szálltak vissza a fürdőszobákba. A szennyvízcsatornák pedig nem csak végtermékeket, hanem gyakran emberi maradványokat is tartalmaztak a korabeli ócska temetkezési szokások miatt.
Ezeknek az alapanyagoknak a keveredése masszív metángázt eredményezett, ami szépen felszállt a fürdőszobába, ahol egy gyertyagyújtás után szép kis robbanást okozott.
Meglepően sokan haltak bele az ilyen jellegű robbanásokba, amíg rá nem jöttek, hogy mi okozza.
A 20. század elején a rádiumot valamiféle csodaelemnek tekintették. A kozmetikai gyártók azt állították (minden bizonyíték nélkül), hogy kis mennyiségű rádium jótékony hatással van az egészségre. A vásárlóknak ezért rádiummal megtűzdelt arckrémeket és szappanokat árultak abban a hitben, hogy majd csodásan ragyogó lesz a bőrük. Más gyártók rádiumot adtak az energiatablettákhoz, a vajhoz és még a csokoládéhoz is.
Valójában a rádium rendkívül veszélyes, és akik rendszeresen érintkeztek vele, gyakran fájdalmas halált haltak.
Az egyik ilyen gyárban dolgozó munkás holttestét öt évvel a halála után exhumálták, ami állítólag még mindig izzott.
Henry Cooper leleményessége vagy ostobasága nem ismert határokat, amikor 1902-ben feltalálta az önvilágító terítőt. Hiszen miért is fáradozna valaki azzal, hogy egy ruhadarabot tesz az asztalra, majd lámpát helyez a tetejére, ha szabadalmaztatott elektromos terítőjével mindkettőt egyszerre teljesítheti? A kendő két réteg filcből állt, köztük egy elektromos áramkörrel, és hat villanykörte foglalatból, amelyek a ruhán keresztül nyúltak ki. Csatlakoztatva a kendő kellemes, meghitt hangulatot kölcsönöz a vacsorapartinak, anélkül, hogy külön lámpákat kellene használni (ami nettó két másodpercet vesz igénybe).
Bájos ötlet, kivéve persze, ha egy vendég kiöntötte a borát, ebben az esetben az egész úgy működött, mint egy doboz petárda az arcunk előtt meggyújtva.
Micsoda vacsorapartik lehettek!
A viktoriánus Angliában sok élelmiszert szennyezett összetevőkből készítettek. Egy 1877-es jelentés kimutatta, hogy a vaj 10, a kenyér nyolc százaléka és a gin 50 százaléka tartalmazott rezet, míg a sajthoz vörös ólmot adtak, hogy „egészséges” színt adjon. A kenyér azonban különös problémát jelentett, ugyanis abban az időben nagyon kevés szegény embernek volt lehetősége saját kenyeret sütni, ezért utcai árusoktól vásároltak. Olcsó volt, így sokak számára volt alapélelmiszer, egyesek számára pedig szinte az egyetlen élelmiszer.
Ennek a kenyérnek a nagy részét azonban timsóval készítették, ami megakadályozta a tápanyagok felszívódását, így akik túlélték az életveszélyes szendvicset, azok angolkórt kaptak.
A viktoriánus korban a lépcsők nagyon keskenyek voltak, gyakran több meredek kanyarral, ami bonyolulttá tette a navigációt. Ezenkívül az építők nem rendelkeztek szabványos mérettel az építéskor, így a lépcsőfokok gyakran eltérő magasságúak és szélességűek voltak, ráadásul korlátokat sem használtak.
A korabeli nőknek kész akadálypálya volt a hosszú szoknyában való lépcsőzés, így nem meglepő módon gyakoriak voltak a lépcsőn leesés általi halálesetek.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.