Démonok lakják a szobrokat? Borzongató titok, amiről senki nem mer beszélni

„... a szemek mintha életre kelnének, és a merev báb valóban nézne" — írja E. T. A. Hoffman A homokember című novellájában. A főhős beleszeret egy nőalakba, akiről később kiderül: nem hús-vér ember, hanem egy bábu. De valamit mégis érzett, valami lakozott a tekintetében. Pontosan ez az a bizonytalan jelenlét, amiről sokan beszámoltak, amikor egy kőszobor előtt álltak.

Ez nem egy szokványos  félelem, de nem is egyedi. 

Régen démonok lakoztak  benne — A borzongató kőszoborrejtély

A keresztény középkorban az emberalkú szobrokat nem tisztelték — inkább tartottak tőlük. A pogány istenek márványba zárt másai a kor gondolkodói szerint nem pusztán műalkotások voltak, hanem testetöltött gonoszok. 

Egy 4. századi író így fogalmazott: 

A gyanakvás generációkon át öröklődött. Ma már nem beszélünk démonokról — de az az érzés, hogy  rejtőzik az élettelen testben valami, valahogy nem tűnt el.

Ha rád pislog egy szobor

A popkultúra tudja azt, amit mi csak sejtünk, és tudatosan rájátszik. 2007-ben a Doctor Who (Ki vagy, doki?) egyetlen epizóddal okozott sokaknak hosszan tartó rémálmokat. A sorozatban feltűntek a Síró angyalok. Ezek olyan lények, akik szoborformában jelennek meg, és csak akkor mozdulnak, ha senki nem néz rájuk. Pislogni sem szabad — mert akkor már túl késő. Az epizód után sokan bevallották: nem tudnak többé ugyanazzal a szemmel nézni a szobrokra. Mintha a sorozat egy ősi félelmet ébresztett volna fel újra az emberekben: mi van, ha tényleg lelkük van? 

Van neve ennek az érzésnek, még ha alig hallani is róla 

A pszichológia automatonofóbiának nevezi azt a furcsa, de nagyon is valós félelmet, amit az emberformájú tárgyak — szobrok, próbababák, viaszbábuk válthatnak ki. Nem mindenki retteg, van aki csak egy pillanatig feszeng, másnak pedig földbe gyökerezik a lába. Ez nem hiszti, nem gyengeség. Egyszerűen csak zsigeri érzés: túl élethű, túl csendes... és túl sokat tud.

A múzeumban a nő megdermedt. Csak halk suttogás hallatszott. Egy online fórumon írta valaki, hogy egy kiállításon percekig nem tudott elszakadni  egy szobor elől. Nem mert hátat fordítani, a jelenlévők aggódva figyelték — ő csak annyit mondott később: “Nem tudom, mit éreztem, de biztos hogy az a szobor nem egy tárgy.„

Ez a fóbia meglehetősen ritka, de valós. Lehetséges, hogy valaha benned is megmozdult az érzés — csak nem nevezted nevén, nem merted beismerni az átható érzést. A pszichológusok szerint: nem szorul kezelésre és nem kell felépülni belőle. Elég, ha megértjük az érzés nem téboly. 

A művészet mindig is hatással volt ránk. Néha csodálunk. Máskor borzongunk. És néha egyszerre történik a kettő. 

Ha legközelebb rád pislog egy kőszobor, tudd nem vagy egyedül az érzéseiddel!