Démonok lakják a szobrokat? Borzongató titok, amiről senki nem mer beszélni

„... a szemek mintha életre kelnének, és a merev báb valóban nézne" — írja E. T. A. Hoffman A homokember című novellájában. A főhős beleszeret egy nőalakba, akiről később kiderül: nem hús-vér ember, hanem egy bábu. De valamit mégis érzett, valami lakozott a tekintetében. Pontosan ez az a bizonytalan jelenlét, amiről sokan beszámoltak, amikor egy kőszobor előtt álltak.
Képeken gyönyörűnek látom őket. De amikor élethű közelségben állnak előttem, megmagyarázhatatlan szokatlan érézés támad bennem, mintha élet lakozna bennük.
Ez nem egy szokványos félelem, de nem is egyedi.
A keresztény középkorban az emberalkú szobrokat nem tisztelték — inkább tartottak tőlük. A pogány istenek márványba zárt másai a kor gondolkodói szerint nem pusztán műalkotások voltak, hanem testetöltött gonoszok.
Egy 4. századi író így fogalmazott:
A démonok a szobrokban gyülekeznek, onnan lesik az embert.
A gyanakvás generációkon át öröklődött. Ma már nem beszélünk démonokról — de az az érzés, hogy rejtőzik az élettelen testben valami, valahogy nem tűnt el.
A popkultúra tudja azt, amit mi csak sejtünk, és tudatosan rájátszik. 2007-ben a Doctor Who (Ki vagy, doki?) egyetlen epizóddal okozott sokaknak hosszan tartó rémálmokat. A sorozatban feltűntek a Síró angyalok. Ezek olyan lények, akik szoborformában jelennek meg, és csak akkor mozdulnak, ha senki nem néz rájuk. Pislogni sem szabad — mert akkor már túl késő. Az epizód után sokan bevallották: nem tudnak többé ugyanazzal a szemmel nézni a szobrokra. Mintha a sorozat egy ősi félelmet ébresztett volna fel újra az emberekben: mi van, ha tényleg lelkük van?
A pszichológia automatonofóbiának nevezi azt a furcsa, de nagyon is valós félelmet, amit az emberformájú tárgyak — szobrok, próbababák, viaszbábuk válthatnak ki. Nem mindenki retteg, van aki csak egy pillanatig feszeng, másnak pedig földbe gyökerezik a lába. Ez nem hiszti, nem gyengeség. Egyszerűen csak zsigeri érzés: túl élethű, túl csendes... és túl sokat tud.
A múzeumban a nő megdermedt. Csak halk suttogás hallatszott. Egy online fórumon írta valaki, hogy egy kiállításon percekig nem tudott elszakadni egy szobor elől. Nem mert hátat fordítani, a jelenlévők aggódva figyelték — ő csak annyit mondott később: “Nem tudom, mit éreztem, de biztos hogy az a szobor nem egy tárgy.„
“Mintha figyelt volna.„
“A közelében nem kapok levegőt.„
“ A szemében volt valami élet.„
Ez a fóbia meglehetősen ritka, de valós. Lehetséges, hogy valaha benned is megmozdult az érzés — csak nem nevezted nevén, nem merted beismerni az átható érzést. A pszichológusok szerint: nem szorul kezelésre és nem kell felépülni belőle. Elég, ha megértjük az érzés nem téboly.
A művészet mindig is hatással volt ránk. Néha csodálunk. Máskor borzongunk. És néha egyszerre történik a kettő.
Ha legközelebb rád pislog egy kőszobor, tudd nem vagy egyedül az érzéseiddel!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.