1899. augusztus 13-án egy félig angol, félig ír családban jött világra, és szigorú katolikus neveltetésben részesült, a jezsuitákhoz járt iskolába. A szülei egy londoni zöldségesüzletet vezettek, de már a nagyapja is zöldségesként dolgozott. A Téboly című filmjében ezért is tudta olyan élethűen megidézni ezt a világot.
Mérnöknek készült, és technikai munkatársként került be a filmszakmába is. Az 1920-as évek elején főcímeket és szöveges inzerteket kezdett el rajzolni némafilmek számára, majd egy rendező betegsége adott neki lehetőséget arra, hogy kipróbálja magát kreatív munkakörben is.
Egész életében küzdött a túlsúllyal, a legkövérebb időszakában 150 kilót is nyomott. A pocakos-kopasz sziluettje, kiegészülve a mindig úriember öltözködésével (fekete öltöny és nyakkendő a forgatásokon és a magánéletben is) a védjegyévé, egyfajta popkulturális jelenséggé vált.
Vélhetően az előnytelen külseje is közrejátszott abban, hogy meglehetősen gátlásos volt a nőkkel szemben. Az életrajzírói egyetlen nőről tudnak, akihez közeli szerelmi kapcsolat fűzte: a húszas éveiben megismert felesége, Alma a haláláig a társa volt. Egyetlen gyermekük született: Patricia Hitchcock színésznői pályára lépett, és a papa néhány filmjében (Idegenek a vonaton, Psycho) is alakított mellékszerepeket.
A magánéleti puritánságot a filmkészítői munkásságában ellensúlyozta. A világ legszebb színésznőivel forgatott, akik között mindig megvolt az aktuális múzsája. A monacói hercegnővé váló Grace Kellyt többször próbálta visszacsábítani a trón mellől a kamerák elé. Az Angliában készült filmjeiben jórészt barna hajú színésznőket szerepeltetett, Hollywoodba költözve tért át a jellegzetes „Hitchcock-szőke” hősnőkre.
Szinte minden általa rendezett filmben feltűnt maga is a mozivásznon, de mivel nem tört színészi babérokra, csak villanásnyi, úgy nevezett ’kameószerepek’ erejéig. Ahol a körülmények ezt látszólag lehetetlenné tették, még ott is megoldotta: a végig tengeren játszódó Mentőcsónakban egy újság hirdetésében láthatjuk; az egyetlen szobában lezajló A kötélben pedig az ablakon át egy utcai neon mutatja a sziluettjét.
A már említett, egyhelyszínes A kötél volt az első egészestés mozifilm, ami (látszólag) egyetlen snittben, vágás nélkül, valós időben mesélte el az izgalmas történetét. De Hitchcock forgatott háromdimenziós filmet is, ha a Gyilkosság telefonhívásra végül nem is ebben a formátumban került a nézők elé, mert a bemutatója idejére lecsengett az akkori 3D-divat. A Szédüléshez pedig ő találta ki azt az effektet, amely azóta bevett filmes eszköz lett a szereplők mentális „talajvesztésének” kifejezésére: ezt a zoomolás és a kameramozgás ellentétes irányú alkalmazásával érte el (azaz közelítő kamera közben kifelé zoomolás, vagy rázoomolás közben a kamera távolodik).
Gyerekként az apja egy csínytevés után úgy leckéztette meg, hogy a rendőr ismerősével tíz percre a rács mögé záratta, ez pedig mély nyomot hagyott Hitchcockban. Olyan fóbia alakult ki benne a rendőrök iránt, hogy vezetni is emiatt nem tanult meg, hiszen akkor bármikor félreállíthatják az egyenruhások egy ellenőrzés miatt. Ezen kívül még egy dologtól félt nagyon: a tojásoktól.
Vitán felül ő minden idők leghíresebb és legnagyobb hatású olyan filmrendezője, aki sohasem nyerte el a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat, noha ötször is jelölték rá. Talán épp ezért volt ő az, aki minden idők legrövidebb köszönőbeszédét mondta, amikor pályája vége felé tiszteletbeli életmű-Oscart kapott. Így hangzott: „Köszönöm.”
1923-ban rendezte az első filmjét, és 1976-ban az utolsót. 80 éves korában veseelégtelenségben hunyt el. A hatása a mozira felbecsülhetetlen, a mai napig rengeteg alkotót ihlet meg, a filmjeit újrafeldolgozzák, tanítják, és róla magáról is készítenek filmeket, mint az Anthony Hopkins főszereplésével készült, 2012-es Hitchcock esetében.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.