A "láthatatlan nő" szindróma – Miért érzik sokan 40 után, hogy megszűnnek létezni?

Az egyik nap még lelkesen dicsérik a ruhádat a buszmegállóban, másnap meg szó szerint letarol egy rollerrel egy tízéves, mert „nem vett észre”. Egyik reggel még a bolti eladó flörtölve kérdezi, hogy törzsvásárló vagy-e, másnap meg már a mögötted állót szolgálja ki előbb, mert... hát „ő feltűnőbb volt”. És nem, nem arról van szó, hogy pizsamában mentél volna kenyérért. De hogy is van ez a láthatatlan nő szindróma? Tényleg ennyire hirtelen válunk köddé, miután elfújtuk a negyvenedik szülinapi torta gyertyáit?

Láthatatlan nő szindróma – Avagy miért kezdünk el láthatatlanná válni 40 felett?

A „láthatatlan nő” szindrómát nem találjuk meg az orvosi kézikönyvekben, de ettől még nagyon is létezik. Az elnevezés inkább szimbolikus: azt az érzést írja le, amikor a nők úgy érzik, hogy a társadalom – különösen a férfiak, a munkaerőpiac, sőt még a divat- és szépségipar – már nem veszi őket észre.

A Spirituality & Health cikke szerint ez az érzés nemcsak a fizikai jelenlét ignorálásáról szól, hanem arról is, hogy a nők véleménye, élettapasztalata, észrevételei mintha „háttérzajjá” süllyednének. Egyik pillanatban még az életedet szervezed össze a családdal, munkával és hobbijaiddal, a másikban meg rád nyitja az unoka a fürdőajtót, mert „te már úgyis csak ott vagy”.

Hormonok, társadalmi elvárások és egy kis szexizmus

De mi áll a jelenség mögött? Egyszerű a válasz: minden IS. Biológiailag a menopauza körüli hormonváltozások sok nőnél önbizalom-csökkenéssel, alvászavarokkal, hangulatingadozással járnak. A Journal of Women’s Health szerint a menopauza utáni időszakban sok nő számol be depresszív tünetekről, amit tovább súlyosbít az a társadalmi hozzáállás, hogy a nő értéke leginkább fiatalságához és szexuális vonzerejéhez kötött.

És itt jön be a társadalmi sztereotípia: ha nem vagy fiatal, vékony, ragyogó bőrű és állandóan „vibráló”, akkor hirtelen megszűnsz „érdekesnek” lenni – legalábbis a popkultúra szemszögéből. Pedig a valóságban a negyvenes-ötvenes nők gyakran stabilabbak, bölcsebbek, önazonosabbak, mint valaha. Csak erről ritkán készül Netflix-drámasorozat.

Fading vagy freedom?

A L.R. Trovillion magazin írása azonban nem csak siránkozás: új nézőpontot ajánl. Lehet, hogy nem is eltűnésről, hanem szabadságról van szó? Ha már nem próbál mindenki „megtalálni” téged, talán végre te is megtalálhatod magadat. Ha már nem értékelnek mások a külsőd alapján, talán elindulhatsz befelé – és ez ijesztő és felszabadító egyszerre.

Trovillion szerint a láthatatlanság lehet egyfajta rejtett szuper erő is: olyan „álca”, amelyben már nem másoknak akarsz megfelelni, hanem magaddal kerülsz végre kapcsolatba. A társadalom zaján túl egy csöndes, de erős belső hang szólal meg – amit eddig talán mások túlkiabáltak.

És mit lehet tenni, ha mi nem akarunk eltűnni?

Na, ez az igazi kérdés. Mert lehet, hogy a társadalom szeretne minket kicsit hátrébb tolni a színpadról, de az nem jelenti azt, hogy mi is szeretnénk lemenni róla.

A kulcs az önmeghatározás újra értelmezése. Az önbizalom visszaszerzése nem abból fakad, hogy újra 28-nak próbálunk tűnni, hanem hogy elfogadjuk: most vagyunk azok, akik valójában vagyunk. És ez nem kis dolog.

A Harvard Health Publishing szerint az önbecsülés megőrzése – különösen a középkorú nőknél – szorosan összefügg az aktív közösségi részvétellel, fizikai aktivitással és a mentális egészség tudatos ápolásával. 

A középkor a középpont?

Sokan érzik úgy, hogy 40 után egy „senki földjére” kerülnek: már nem fiatalok, de még nem is igazán „idősek”. Ám ez a korosztály épp ezért lehetne a középpont – élettapasztalattal, erővel, függetlenséggel, humorral.

Az a baj, hogy a társadalom sokszor csak két női státuszt ismer: „vágyott” vagy „tündéri nagyi”. A kettő között? Valami űr. De mi lenne, ha azt az űrt mi töltenénk meg tartalommal, jelenléttel, és azzal a fajta bölcsességgel, amit csak az idő adhat?