Néhány klasszikus az őszre - ha még nem olvastad, érdemes bepótolni

Vannak azok a könyvek, amelyekről nagyjából mindenki hallott már, mindenki tud róla mondani egy-két szót, de valahogy elolvasni mégsem sikerült soha. Az alábbi könyvek - bár első látásra nem sok közös van bennük - valahol mind az élet nagy kérdéseire keresik a válaszokat. Ahogy az életben minket is, ezekben a könyvekben is komoly feladatok és dilemmák elé állítják a főszereplőket. És bár egyik sem az a kimondottan könnyű hangvételű olvasmány, mégis, mindegyikben megcsillan a remény valamilyen formában.

A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.

Az Utas és holdvilág, bár már több mint 80 évvel ezelőtt jelent meg, mégis, a mai napig aktuális maradt. Szerb Antal megindítóan érzékelteti az emberi lélek mélységeit, dilemmáit. Megjelenik benne a nosztalgia, az "ál-felnőttség", útkeresés. Szó van benne a társadalmi elvárásokról, a megfelelni nem tudás, nem akarás szorongató érzéséről is. A végén pedig, ahogy lenni szokott, az ember kénytelen rájönni, hogy ami elmúlt, azt nem lehet visszahozni, és hiába minden, bele kell törődni sorsunkba.
De tudjátok: És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.

Az éjszaka álmomban megint Manderley-ben jártam.

A Manderley-ház asszonya még a harmincas évek közepén jelent meg, de a mai napig hatalmas népszerűségnek örvend. Legutóbb tavaly filmesítették meg, Rebecca címmel.
Egy fiatal, húszas évei elején járó lány történetét ismerjük meg, aki néhány hét ismeretség után hozzámegy a nála 20 évvel idősebb, nemrég megözvegyült Maximhoz. A történet az ezután következő időszakot dolgozza fel, amikor az új feleségnek szembe kell néznie azzal, hogy képtelen versenyezni új otthona elhunyt úrnőjének szellemével.
A főszereplő Mrs. de Winter - akinek keresztneve nem is derül ki a könyvben - küzdelmeit, belső világát ismerjük meg a műben, azt az utat, ahogy a fiatal, szorongó, kérdésekkel és félelmekkel teli lányból néhány hónap leforgása alatt egy határozott, felnőtt nő válik.

Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.

Ma már egyre több szó esik mentális betegségekről. A terapeutákat, terápiákat egyre kevésbé démonizálják, és egyre inkább központi témává válik nemcsak testi, de lelki egészségünk is.
Az üvegbura Sylvia Plath nagyrészt önéletrajzi ihletésű regénye, de sok benne a fiktív elem is. A mű bemutatja az élet esetlegességét. Papíron minden jó. Esther fiatal, írónak készül, tele van lehetőségekkel, fényes jövő áll előtte. És mégis, tulajdonképp a semmiből "ledönti lábáról" a depresszió. Öngyilkossági kísérlete után pszichiátriára kerül, mi pedig a partvonalról figyeljük lélegzet-visszafojtva, hogy vajon sikerül-e elindulnia a gyógyulás útján.

Az úgy volt, hogy egy adott pillanatban valaki mindig felemelte a fejét... és meglátta.

Alessandro Baricco 1994-ben jelentette meg Novecento című kisregényét. A mindössze 70 oldalas monodrámát a mai napig viszik színpadra is, sőt, film is készült belőle Az óceánjáró zongorista legendája címmel.
A történet Novecentóról szól, a kivételes jazz-zongoristáról, aki egy gőzhajón született, és egész életét ott is töltötte, soha egyetlen pillanatra sem tette ki lábát a szárazföldre.
Baricco gyönyörűen fogalmaz, az egész mű leírhatatlanul magával ragadó, így nem is szaporítanám a szót, inkább csak itt hagyok egy idézetet belőle:

Te jó ég, és láttad az utcákat?/
Hisz az utcákból is ezernyi van, hogy tudtok ti odalent választani csupán egyet/
Választani egy nőt/
Egy házat, egy földet, mely tiétek lesz, egy tájat, melyet nézhettek, egyetlen módját a halálnak/
Az az egész világ/
Az a világ előtted, azt sem tudod, hol a vége/
És hogy mennyi van belőle/
Soha nem féltek ti, hogy ezer darabra estek. A végtelenség riaszt. Már a puszta gondolat, nemhogy átélni azt.../