Amikor a főváros első állandó kőhídja, a Széchenyi lánchíd megépítésére megszületett a szándék, még egyáltalán nem volt biztos, hogy épp ott fog állni, ahol ma. A felvetődő tervek között ott szerepelt a Belvárosi plébániatemplom vonala (körülbelül a mai Erzsébet híd helye), és egy ettől délebbre fekvő helyszín is, a mai Erzsébet és Szabadság hidak között. A végül győztes, mostani elhelyezkedésével kapcsolatban az volt a fő ellenérv, ami miatt aztán az alagút is megépült: hogy a Lánchíd egyenesen a Várhegynek vezeti az átkelőket, vagyis szinte egész Budáról nehézkes lett volna ide a közlekedés a hegy megkerülésével vagy megmászásával.
Ezért aztán inkább átfúrták a Várhegyet, ezt pedig már Széchenyi István is javasolta 1842-ben, és az eredeti tervek szerint a dolog párhuzamosan zajlott volna a Lánchíd építésével. Mégis később kezdtek neki, aztán pedig a szabadságharc is közbeszólt, így amikor a Lánchídat felavatták 1849-ben, tényleg a Várhegynek vezette az átkelőket a budai oldalon, megoldatlanul hagyva a csatlakozó közlekedés problémáját. Az ezt követő években politikai okok akadályozták a megvalósulását: Haynau és Bach fennhatósága alatt a hatalom nem lelkesedett az ötletért, hogy a stratégiai fontosságú vár alatt furkáljanak a rebellis magyarok. Amikor pedig aztán beadványos sorának hatására Ferenc József végül áldását adta a tervre, sőt 800 mázsa lőporral meg is támogatta azt (cserébe azért, hogy az alagúton szabad átjárása legyen a császári seregnek), akkor pedig a hazai közvélemény szemében lett gyanús egy olyan projekt, amiben a bécsi udvar is benne van.
A Váralagút megépítése végül egy részvénytársaság finanszírozásában valósult meg, amelyet Ürményi József volt alnádor szervezett meg. 1853-ban indultak el a munkálatok, a korban szokatlan módszert követve egyszerre két oldalról indítva a fúrást. A terv kritikusai azt mondták, sosem fog találkozni a két furat, és majd a hegy belsejében a munkások egymást fogják keresgélni. Ezért először szűk próbafúrást végeztek a két oldalról, ami tökéletesen, a számítások szerint működött. Jöhetett az igazi munka, ami 1857-re lett kész.
A 350 méter hosszú alagutat úgy építették meg, hogy a mennyezete a közepén alacsonyabb, mint a két kijáratánál, ezért a fény jobban be tud hatolni a belsejébe. Naplemente után a világítását eleinte olajmécsesekkel, később petróleumlámpákkal, 1915-től villannyal oldották meg. A Duna felőli kijáratnál az óriási pillérekben helyet kapott a hídmester szolgálati lakása is, ezek a helyiségek máig léteznek, immár irodaként. Az úttestet először fakockák borították, majd kis utcakövek, mielőtt jött a ma ismert aszfalt.
Az alagút a Duna felé lejt, így oldották meg a vízelvezetést is. A víz más tekintetben viszont gondot okozott a kezdeti időkben: a téglaboltozatról gyakran az átkelők nyakába csöpögött, ezt megelőzendő a konflisok előkelőbb utasai ernyőt kaptak az alagútba érve. Később csempével borították az alagút belső felületét.
A Váralagút használatért sokáig fizetni kellett, ez a pénz termelte vissza a tulajdonosoknak a tőkét, amit a részvénytársaságba fektettek az építkezés idején. A fizetős áthaladás a Tanácsköztársaság idején, 1918-ban szűnt meg. A második világháborúban súlyosan megsérült a Váralagút is, a romantikus stílusú nyugati kapuja szinte teljesen megsemmisült, 1949-ben modern formában építették újra. Szerencsére a Lánchídhoz illő klasszicista keleti kapujában nem esett ekkora kár. 1973-ban újult meg teljesen a Váralagút, amikor acélbetétes vízzáró betonréteget és szellőzőberendezést kapott. A legutóbbi fontos fejleményeket az alagút életében az jelentette, amikor 2013-ban a kapuzat tetejét alakították át, megakadályozva ezzel a korábban sokszor előforduló, balesetekkel és öngyilkosságokkal is járó kimászást a forgalom fölé.
A Pesti mesék című cikksorozatunk korábbi részeit itt olvashatod!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.