Szabó Zsófi: "Megvan bennem a díva, a dög" - Szily Nóra interjúja

Egy álomnő miről álmodik?

Hát, egy álompasiról, álomgyerekekről, áloméletről... De a viccet félretéve, én nem vagyok egy álmodozós lány. Mindig a jelennek élek, és bár vannak vágyaim, de hogy álomvilágban élnék, az abszolút nem jellemző rám. Inkább a küzdeni akarás. Hogy legyen előttem egy cél, és azt megvalósítsam. És általában sikerül is. Aztán jöhet a következő.

Így is cseperedtél? Itt ülünk a házikóban, ahol felnőttél. Elképzelnélek évekkel ezelőtt...

Alapvetően felnőtt társaságban nőttem fel. Azt hiszem, hogy az, akinek jóval idősebbek a szülei, és olyan társaságban, olyan színházi közegben nő fel, mint én, az már pici korában nagyon érett gondolkodásúvá válik. Már 8 évesen itt ültem és hallgattam, hogy a felnőttek miről beszélnek. 14 éves koromig mintagyerek voltam. Aki zongorázott, színházban játszott, jól tanult, sportolt, járt klasszikus balettre, jazzbalettre, futni, úszni - apukámnak (Szabó Gyula, Kossuth-díjas színművész, a szerk.) a kisangyala, büszkesége voltam.

Mesélni ő mesélt neked, vagy te is csak a tévében láttad?

Én is csak a tévében láttam. Soha nem mesélt. Nem volt ideje. Délelőtt próbált, délután felolvasott, este előadás. De sokszor elvitt minket magával. Annyit lógtunk a suliból! El sem tudom neked mondani. Nem voltunk egy átlagos család! Én arra vagyok a legeslegbüszkébb, hogy ő nevelt fel, hogy az ő lánya lehetek, hogy a mai napig, ha behunyom a szemem, látom, hogy a színfalak mögött hogy rohangáltam, mikor játszott. A súgó mellett nézhettem az előadást, és amikor lement a függöny a Makrancos hölgyben az öcsémmel berohantunk a nagy asztalhoz enni a kajákat - egyszer csak szétment a függöny, jött a tapsrend, mi meg ott álltunk a nagy húsokkal kezünkben a színpad közepén... Amilyen élményeket adott, az felejthetetlen! Abból a szempontból teher, hogy azt mondják, hogy na, az alma milyen messze esett a fájától. Vannak irigy, gonosz emberek, akik így vélekednek. Illetve a Színművészeti Egyetemen, az első felvételinél éreztem, hogy hátrány, hogy tudták, kinek a lánya vagyok. Ott pont fordítva hatott - csak azért sem vettek fel. A második évben pedig már nem akartam színésznő lenni. Elmentem a felvételire, mert édesanyám szerette volna, de csak ültem és sírtam. Nem akartam bemenni felvételizni. A mai napig óriási köszönettel tartozom Novák Eszternek. Rám nézett, és azt mondta: "Figyelj, gyere csak be." Becsületből odaálltam, de zokogva mondtam, hogy nem szeretnék színésznő lenni, nekem már a lovaglás az életem. A második rostáig jutottam. És akkor azt mondta, hogy higgyem el, nekem a lovaglás nem lesz elég, és hogy 2-3 év múlva rájövök, hogy nekem ezen a pályán a helyem. Ő nekem akkora löketet adott, amit akkor fel sem fogtam... Talán csak mostanában. Hisz igaza lett.

Ki ültetett fel a lóra?

Először a féltestvérem vitt el, az unokaöcsémmel. 14 éves voltam. Szerelem volt első látásra, és kiderült, hogy egy kilométerre tőlünk van egy lovarda, így én itt nőttem fel a Duna-parton. Gondolj bele: 14 éves koromig rendben éltem az életem, és aztán jött egy olyan sport, egy szerelem - olyan dolog az életemben, ami nincs időhöz kötve, ami minden nap mást ad. A lovaglás egy kicsapongó, szenvedélyes dolog, maga a szabadság - igaz, a versenyzés sok fegyelmet is követel, de egészen más, mint amit addig csináltam.

Most nem jársz lovagolni? Hiszen az utóbbi időben minden megváltozott.

Jelenleg a ló a második helyen van az életemben. Most próbálok felnőttesen gondolkozni, és nem dobok el mindent, hogy csak a szabadságnak éljek. De ott van a szívemben. Azt a lovat, amit édesapámtól kaptam, el kellett altatni, mert eltörött a lába. Utána már az akkori párom lovait lovagoltam Székesfehérváron, aztán annak a kapcsolatnak vége lett. Akkor mentem ki Németországba, Ausztriába lovagolni. Aztán hazajöttem, tavaly még versenyeztem, majd megszólalt a telefonom. A Jóban Rosszbanból felhívtak, hogy szeretnének rám írni egy szerepet, és attól kezdve jött a színház is, és minden más. A lovaglás most hobbiszintre szorult, de szeretnék még versenyezni.

És saját lovat szeretnél újra?

Lovat? Lovardát! A média előtt én még úgy képzeltem el az életemet, hogy 19 évesen szülök egy-két gyereket, ott vagyok a férjemmel, van egy lovardánk, reggel felkelünk a természetben... Én nagyon természetcentrikus lány lettem. Azt gondoltam, hogy ott a porban nevelkedjenek majd a gyerekeim, ne videojátékozzanak, ne gyorsétterembe járjunk, hanem legyen egy letisztult, normális életünk. És tulajdonképpen most is ezt gondolom. Csak most épp más a kötelességem. Valószínű a jóisten azt szeretné, hogy most ezt csináljam.

A csendhez, nyugalomhoz képest jött a csillogás. Szinte naponta olvashatok apró híreket rólad - csak bambultam fölöttük, és azon gondolkoztam, hogy ki az a Szabó Zsófi valójában?

Azt gondolom, hogy aki nem ismer, annak lehet, hogy nem vagyok feltétlenül szimpatikus. Viszont ki merem jelenteni, hogy bárkivel találkozom és beszélgetek, jó benyomást keltek benne. Én nem vagyok egy celeb, egy olyan lány, aki ebben dőzsöl, fürdik, és imádja. Én tudom, hogy amit most csinálok, az ezzel jár. Ez kivédhetetlen. Ha vidéki színháznál lennék, vagy kizárólag színpadi színésznő lennék - amiből a bulvár kihagyható -, akkor valószínűleg egy sokkal normálisabb lány képe tárulna eléd a hírekből, de miután egy kereskedelmi csatornának lettem az egyik arca, ahhoz ez a jelenlét is hozzátartozik. De ez egy cseppet sem zavar engem. Amikor részt vettem a randis műsorban, amire sokan mondták, hogy nem nekem való - én azt mondtam: Nézzétek vissza! Én egy pillanatig nem sugároztam magamról mást, mint amilyen vagyok. Ha engem mint Szabó Zsófit figyelsz benne, láthatod, hogy nem volt semmi gáz.

Semmit sem bánsz, ami az utóbbi időben történt?

Nem! Én ez vagyok! Néha kicsit meghökkentő, de ilyen vagyok az életben is.

Furcsa. Itt ülök egy bájos lánnyal, mintha lenne benned egy kettősség.

Abszolút! Én nagyon szélsőséges lány vagyok. Az egyszerű mosolygós, aki kiül a kertbe, vagy elmegy lovagolni - és aztán van olyan, amikor kicsit kijön a vadabb énem. Én egyszerűen szeretem jól érezni magam. Hol így, hol úgy. Szabó Zsófit nem nagyon látják nem mosolyogni.

Ritkán sírsz?

Nem. Sokszor, de azt senki nem látja. Engem zavar, ha bejön egy jókedvű társaságba egy unott pofa, akiről sugárzik, hogy utálja a világot. Ez mindenkinek magára tartozik. Magamba szállok, zokogok egyet, és utána rendbe szedem magam, és megyek tovább. Ugyanezért nem török meg a "celebkedésben" sem. Elolvasom a kommentet, felhúzom magam, pár percig ideges leszek, hogy kellett ez nekem? De aztán már nem érdekel. Arra figyelek, hogy 22 éves vagyok, van egy csomó dolgom - ha igazán belegondolok: mi a bajom magammal? Semmi.

Vágytál az "álomnőségre"?

Örülök neki, de hát közben tudom, hogy mindenkinek más az álomnő. Annyi támadás ért az alakom miatt, hogy azért mutattam meg magam izgalmas, de igényes fotókon, hogy egyrészt megköszönjem a voksokat, másrészt pedig, hogy vegyék észre magukat, akik bántottak. Mert nem véletlenül van ma ennyi anorexiás kislány. Épp ezek miatt a vélemények miatt. Hogy csak a csontsovány tetszhet. Én pedig nem vagyok az.

Neked sosem voltak testképzavaraid?

Mindenkinek van, ha belesulykolják. Nem mondom, hogy egy keményebb beszólás után nem koplaltam 5 napig. Zokogtam, és amikor belenéztem a tükörbe, undorítónak láttam magam. De elegem lett belőle. Elkezdtem edzeni, lovagolni, vége volt ennek a zűrös munkás időszaknak, harmóniában élek - és pont most kaptam a beszólást, hogy hú, de kövér... Annyira kiakadtam ezen! És nem azon, hogy kövér lennék, hanem hogy most már tényleg szálljanak le rólam! Épp Makány Márta mondta, hogy az amerikai színésznők hullavékonyak, és bár a képernyőn jól néznek ki, de undorítóak az életben. Hát sajnálom, képernyőn vagyok, az kövérít, de az életben jól érzem magam. Mégiscsak engem választottak meg álomnőnek, úgy, hogy én nem azt az életet éltem, amit a címlaplányok, akik mindig új ruhában jelennek meg a partikon, többszázezer forintos cipőben - az csak a külcsín. És én? Odaállítottam a legszétvagdaltabb szerelmes üzenetekkel teli tornacipőmben, a szétszaggatott nadrágomban, és így választottak meg. Persze van, hogy nőiesen viselkedek. Igen. Megvan bennem a díva, a dög, amikor egy szőke bombázó sétál feléd tetőtől talpig rendben, teltebb, nőies formákkal. Vagy érkezik smink nélkül egy tornacipős, vidám lány. Mindkettő én vagyok.

Abban mennyire vagy tudatos, hogy mi lesz a következő lépcsőfok?

Én nem építek semmit. Nem gondolok előre. Hogy hú, meglátok egy embert, ezzel kedvesnek kéne lenni, mert ez még jó lehet. Annyi nyalizó embert látok, akik azért beszélnek valakivel, mert majd ettől remélnek valamit. Én magamat adom. És ha jön egy lehetőség, élek vele. Így kezdtem el énekelni is. És már le is forgattuk a második klipemet. Más könyvet ír az életéről, én klipet forgatok. "Hol a nagy ő?" a címe, és benne van az életem 3 percben - a lovaglás és a szerelem szempontjából. Hogy megismersz egy olyan pasit, akivel le akarod élni az életedet, de közben meg mégis túl fiatal vagy az egészhez. Hogy tudod, hogy még sok minden vár rád. Ez a lovas fiú volt a nagy szerelmem, és róla szól a klip. Épp 3 éve szakított velem.

Megszenvedted?

Nagyon. Az én hibám volt, mert volt egy másik fiú, aki csapta nekem a szelet, és én még nem voltam elég érett a kapcsolathoz, hogy vigyázzak rá. Még most sem hevertem ki teljesen. Talán egy új kapcsolat segíthet.

A mostani Zsófi mellé ki kéne?

Megmondom őszintén, hogy nem vagyok olyan egyszerű lány. Valószínű ezért is olyan nehéz ismerkednem. Mert magas a mérce. Hiszen nekem egy nagyon nagy ember az édesapám, jó családban nevelkedtem, a lovassportot is egy elit, intelligens társaság űzi. Nehéz magamhoz illő párt találni. De épp most nagyon nehéz erről beszélni...

Igen, tudom, csiripelnek a madarak egy férfiról...

Igen, és még nem is merek erről semmit sem mondani. De azt hiszem, hogy azok az elvárások, amiket felállítottam magamban, lehet, hogy most mégiscsak teljesülhetnek...

Már megírta a bulvár.

Tudtam, hogy meg fogják írni, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Eddig ugye ilyen nem volt. Bár hírbe hoztak ezzel-azzal, de annak nem volt alapja. Igazából nem randizom soha senkivel, és már az is hírnek számít, hogy találkozom valakivel. És nem bujkáltunk. Beültünk egy étterembe. Hát kit érdekel, ha látnak?

Most boldog vagy?

Még nem merek erről beszélni.

Mondjuk úgy, hogy várakozással tekintünk a következő napok elé?

Jaj, Nóra, az a durva, hogy ez az első olyan interjú, hogy a szerelemről nem úgy beszélek, hogy nincs, nekem nem megy, hanem azt mondhatom, hogy meglátjuk... Hiszek a sorsban. Most csak annyit merek mondani, hogy van valaki, akivel találkozgatunk, és ennyi. Vagy alakul belőle valami, vagy nem. Gondolj bele, még nem ismered a másikat, de te kérdezel, és már válaszolnom kellene arra, hogy most mit érzek. Amikor még neki sem merném elmondani, és talán még magam sem tudom. Akkor mit mondhatnék neked? Én nagyon nehezen engedek magamhoz közel embereket. És még annyira az elején járunk...

Ha 5 év múlva találkoznánk, miről szeretnél mesélni?

Nem tudom. Lehet, hogy már rég családban élek, és itt ugrálnak a gyerekek, de az is lehet, hogy szingli leszek, és 1-2 színházban játszom, vagy a tévében műsort vezetek, szerkesztek... De az is lehet, hogy ezt az egészet itt hagyom, és egy lovardában fogsz megtalálni. Nekem annyira változik az életem, 180 fokos fordulatok vannak időnként. De én nem félek attól, hogy mi lesz. Tudom, hogy úgyis jó lesz. Nekem akkora szerencsém van az életben. Hogy annak a gyereke vagyok, akinek, olyan neveltetést kaptam, amilyet, olyan sok sportot, művészetet, színházat kipróbálhattam, amit csak lehet, voltam már szerelmes, éltem már önállóan, most egy kereskedelmi csatornán számítanak rám, celeb is vagyok, de közben van egy olyan intim szférám, ami csak az enyém - és már csak egy pasi hiányzik.

Gazdag vagy.

Igen, de közben most, hogy ezt felsoroltam, nem érzem, hogy hú, de menő vagyok. Mert közben vannak fájdalmaim, félelmeim. 10 éves koromtól rettegtem, nem mertem este elbúcsúzni az édesapámtól, a századik puszi után már küldött a szobámba, de még visszarohantam, mert az volt bennem, hogy lehet, hogy holnap már nem fog élni. Azóta plusz 12 évet kaptam vele. Minden egyes percének örülök, de nem tudnám feldolgozni, ha elveszíteném. Nekem ő az isten. Mindenki azt mondja, hogy nekem milyen fantasztikus apukám van, hogy hallották a meséit - nem. Senki nem tudja elképzelni, hogy nekem milyen csodálatos apukám van. Azt én tudom. Rettegtem, rettegek az elvesztésétől. Talán ezért is engedek magamhoz nehezen bárkit. Mert elveszíthetem...

Ha kívánni szeretnék valamit, akkor mit kívánjak? Hogy maradjon minden így? Ilyen színes, ilyen sokféle?

Nem. Egyszerűen csak azt kívánd, hogy az apukám sokáig éljen... A többi majd alakul.