Nagy Sanyi: "Ezért vagyok outsider!" - Szily Nóra interjúja

Te tudatosítottad magadban valaha, hogy milyen akarsz lenni ebben a szakmában?

Igen, azt hiszem. Amikor a Z+-on először kerültem a képernyőre, akkor fogalmaztam meg magamnak: hogy ne változzak meg. Hogy engem ugyanolyannak lássanak a képernyőn, mint amikor beszélgetünk egy kocsmában, vagy bárhol. Hogy ez soha ne váljon szereppé, és ne legyenek allűrjeim. Ezt akartam.

Mindig figyeltél arra, hogy ne jelenjen meg olyan a viselkedésedben, ami nem önazonos?

Így van, igen. Persze akkor nagyon fiatal voltam, meg akartam felelni, és volt, hogy modorossá váltam, de hál' isten voltak olyan kritikusaim, akik felhívták erre a figyelmemet, és igyekeztem lefaragni magamról. És nekem sosem volt ez az egész olyan fontos. Én nem akartam a kirakatban élni.

Nem sztár akartál lenni...

Dehogy! Isten őrizzen. Mindig is utáltam a popkultúrát, soha nem vonzott. Sőt...

Na, ahhoz képest?

Ahhoz képest elvittek a barátaim a Z+ országos válogatójára, amire én az esélytelenek nyugalmával mentem... Ők bíztak bennem, gondoltam, nem lehetek kishitű - hát bevállaltam. Egyébként ez a kishitűség mindig bennem volt. Úgy próbáltam leküzdeni, hogy inkább odaálltam és megpróbáltam. Akkor csak az első 50 közé jutottam be, de később egy vargabetűvel mégiscsak odakerültem. Aztán egy idő után felálltam. Más ember nem követett volna el ekkora hibát, hogy egy következő 3 éves exkluzív szerződést nem ír alá. De én nem akartam folytatni.

Miért?

Mert elegem lett belőle. Az azzal járó népszerűség az első évben jólesett, de aztán már csak teher volt a hátamon, és az ottani döntéshozókkal egyáltalán nem találtam meg a közös hangot. Nagyon nem voltam kompromisszumkész, annyira hittem az elveimben, a szellemiségemben. Szánalmasnak éreztem egy csomó mindent, lázadtam minden klisé ellen... Tulajdonképpen lázadtam minden ellen.

Mitől szelídültél meg?

Hát teltek az évek. Meg szerintem az embernek akkor is benő a feje lágya, ha akarja, ha nem. Az buta, aki nem veszi észre az erre utaló jeleket, hogy már változni kell. Muszáj valamilyen szinten beállni a sorba... Egy kicsit.

Azután is jöttél-mentél, láthattunk itt is, ott is.

Végül is a műfajokat, amik vonzottak, azokat azért egyenként ki tudtam próbálni, és ez elégedettséget okoz.

Szerinted ma ki vagy te ebben a szakmában?

Az egyetlen outsider - szerintem. Komolyan! Aki nem fog kétségbe esni, ha egyszer ebből kikopik, és akkor sem, ha benne marad.

Na de értesz máshoz?

Azt gondolom, hogy igen. Amit a fejembe veszek, azt megcsinálom. Vendéglátós is úgy lettem. Mindig vágytam arra, hogy egyszer majd legyen egy saját kis klubom. Volt egy törzshelyem, és amikor megtudtam, hogy a tulajdonos eladja, akkor úgy éreztem, hogy ez az a jel - ha ezt nem ragadom meg, akkor egész életemben bánni fogom. Egy dohos kis pince volt a 7. kerületben. Két évig ott voltam minden este. Nem kerestem vele egy fillért se, de rendkívül büszke vagyok rá, hogy úgy vitték a hírét, hogy Nepáltól Brazíliáig a mai napig vannak levelezőpartnereim, akik imádtak oda járni.

Csillogás és csend.

Én már elválasztom ezt a kettőt. A csilivilire igazából sosem vágytam, mert én sosem voltam az, akinek sokszor visszaköszön az arca a bulvárlapok hasábjairól, hogy éppen valamelyik rendezvényen pózolgat másokkal. Lehet, hogy ez határozza meg egy ember kereskedelmi értékét a médiában, de ezek a dolgok engem annyira nem érdekeltek. Engem a megbízás vonzott mindig. A feladat. És hogy legyőzzem az ezzel kapcsolatos félelmeimet. Pont ezért vagyok outsider. Mert miközben esetleg meg is rémít egy-egy próbatétel, mégis megpróbálom inkább játékként felfogni.

És addig maradtál mindig, amíg volt feladat.

Igen, mert nem maradhatok olyan helyen, ahol nem érzem jól magam. Még akkor sem, hogyha nagyon nagy úr a kényszer. Amikor tudom, hogy valahol nincs keresnivalóm, akkor tovább megyek. Ennek a kornak szerintem az az üzenete, hogy muszáj megújulni, még ha belegebedsz is, mert különben kikerülsz az utcára egyik napról a másikra. Sok emberrel beszélgettem. Nem esik le a gyűrű a kezemről, ha odahajolok egy hajléktalanhoz és megkérdezem - mert tudni akarom -, hogy miért került oda. És sokszor nem is értem, hogy mit keresnek ott. Egy csillogó szellemiség, és mégis ott van.

Neked van stratégiád, hogy ne kerülj oda, a szó szoros vagy átvitt értelmében?

Nagyon jó ez a kérdés. Azt hiszem, hogy a bátorságom az, amit edzésben tartok folyamatosan. Hogy ne tojjam magam össze, ha valami mást kell megtanulnom, vagy mást kell csinálnom. Nem fogok megriadni. Folyamatosan figyelek, és keresgélek más lehetőségeket is, amikkel esetleg valamit tudnék kezdeni, mint amilyen a kocsma volt. Jár az agyam. Én soha nem profitorientált szempontból tekintek a dolgokra. Nem az érdekel, hogy mi az, ami meg tud tollasítani, hanem hogy mi az, ami el tud tartani, és esetleg jól érzem magam.

35 éves vagy. Pasiként a képernyőn még jöhetnek jó évek. Erre van koncepciód?

Abszolút nincs. Egyfajta diadalnak érzem azt, hogy így bátran outsiderkedem, és valaki mégis mindig utánam nyúl. Pedig semmiféle háttérkapcsolatom nincs.

A sors igazolja, hogy jól csinálod?

Talán. De ha visszanézem magam - elég önkritikus vagyok -, van, hogy felsóhajtok. Egy ilyen show-ban nem hibázhatna az ember. És ha belebotlik a nyelvem egy mondatba, akkor borzasztóan elszégyellem magam. Tudom, hogy nem hibázhatnék. De hát ez meg egy ilyen hülye maximalizmus, ami bennem van.

A maximalizmus tükröt tart annak, hogy az ember miben gyenge.

Igen. De ha valaminek köszönhetem a fejődésemet, akkor mégis ez az. Olyan, mint a magaslati fóbiám. Én borzasztóan féltem, tériszonyom volt, és aztán addig küzdöttem, amíg elmúlt. Felmásztam mindenhova, ahova csak lehetett. A szegedi belvárosi híd pillérein is kétszer átsétáltam. Pont ezért.

Lassan ezen a pilléren is átérsz. Június 4-én véget ér a CSISZ. Azután mi lesz?

Nem tudom, mert én most nem is koncentráltam másra, tudtam, hogy ez a feladatom, hogy ezt kell megcsinálnom a lehetőségeimhez képest jól. Hogy büszkén tudjuk zárni a döntőt. Hogy emelt fővel tudjak távozni, hogy ennyit tudtam és köszönöm, mert én jól éreztem magam benne. Hogy utána mi lesz, azt nem tudom... Majd jön egy jel. Azokban hiszek. És próbálok is rájuk figyelni. Sok egyértelmű jelet kaptam az élettől. Amikor valamire nagyon vágytam, és aztán évekkel később megérkezett. Mintha megértem volna a feladatra, és megkaptam ajándékba a sorstól.

"Klasszikus" nőből kevés van, nem?

Már nem is tudom, milyen a klasszikus nő, talán aki alkalmazkodik szerintem. Nyilván ebben a nagy emancipáltságban nagyon átfogalmazódott minden. De nagyjából egy éve együtt vagyok valakivel, aki megdöbbentően jó társam, és alkalmazkodik hozzám, és én ettől érzem magam harmóniában igazából. Vele nem gondolkodunk mindenben egyformán a világ dolgairól, és ebből adódnak diszharmóniák. De alapvetően mint nő, nagyon jól bánik velem, mint férfival. És így sikerülhetett, hogy jó fiú lettem mellette. Persze azt is lássuk be, hogy én is öregszem. Már nem a gyorsvonaton csücsülök egyfolytában. Szépen fokozatosan lassulunk... És ez nagyon jó szerintem. Mert megfontoltabbá teszi az embert.

Őt a nagy döntésekbe bevonod?

Bízik bennem, hogy jól döntök.

Ez a bizalom építi a férfiasságod.

Persze, és ez jól hat vissza rá is. De ez egy örök kérdés, hogy mi a jó receptúrája az ideális férfi-nő kapcsolatnak. Hát mit tudom én... Valahogy ez lehet az. Én szeretnék egy családi légkört teremteni, de azért odázom el mindig, mert nagyon biztos szeretnék lenni a döntésemben. Annyi válással találkoztam az életemben, és én ezt nem akarom átélni. Nem akarok hátrahagyott gyerekeket, és főleg nem egy szétforgácsolt családot. De kényszerből sem akarok összetartani egyet, mert az is hazugság. Szerencsére azért vannak jó példák is. Azért gondolom, hogy meg kell várni azt a pillanatot, amikor az ember igenis nyugodtan kijelentheti, hogy veled akarok megöregedni, és akkor hajrá...

Jön majd egy jel?

Remélem! És azt is remélem, hogy nem várat sokáig...