Pokorny Lia: "Azt éreztem, hogy megfulladok" - Szily Nóra interjúja

A telefon megcsörrent, és válogatásra hívtak. Gondolom, tágra nyílt a szemed.

Először azt mondtam, hogy bocsánat, én ehhez nem értek! Miért én? Tessék? Micsoda? Aztán megnyugtattak, hogy ez egy casting, majd meglátjuk, hogy megy vagy nem. Végül azzal nyugtattam magam, hogy ez még tényleg nem jelent semmit.

Anno a Beugrónál is volt benned bizonytalanság.

Igen, ugyanígy, de közben ezzel együtt vonzott a kihívás is, éreztem, hogy motoszkál bennem a kíváncsiság, hogy valami olyan jöhet, amit még nem csináltam. Persze ettől még ott volt bennem egy határtalan félelem, hogy az egészről fogalmam sincs. Aztán teltek a hetek és egyszercsak felhívtak, hogy rám esett a választás. Akkor azt éreztem: én nem vagyok normális! De komolyan. Eszemnél vagyok? Hogy kerülök én ide? Az első felvétel előtti este azon gondolkodtam, hogy a destruktív szorongást válasszam, vagy az inspiráló izgalmat? Tudod, ez egy pengeél, nem mindegy, merre billensz. Nagyjából ugyanabból táplálkozik mind a kettő, csak az egyik gúzsba köt, lebénít, a másik pedig inspirál és épít. Amikor másnap fölébredtem így figyelgettem magam: tulajdonképpen jó kedvem van - ez jó jel! Aztán elindultam, fodrász, smink stb., és egyre kevésbé voltam feszült. Fura volt. Amikor már be kellett ülni a tömegbe - érdekes -, akkor nyugodtam meg teljesen: nincs mese, ez most már van! Ezt most már csináld! Bejött az első ember a színpadra, és megszűnt minden. Már csak ő létezett.

Szerintem te nem az a típus vagy, aki keményen kritizál, vagy meg akar bántani bárkit is. Márpedig itt ítéleteket kell hozni. Ezzel számot vetettél?

Igen. Nekem nehezemre esik "nem"-et mondani. Pont ezen gondolkoztam, hogy azok a dolgok, amiket az élet hoz, azok mindig akkor jók, ha én magam tanulok belőle. Tehát például kimondanom azt, hogy "nem" - ez egy feladat. Arra jutottam, hogy a legfontosabb az - és nincs is más választásom -, hogy meg kell tisztelnem mindenkit azzal, hogy őszinte vagyok. Teljesen mindegy, hogy igent mondok, vagy nemet. Különben csak maszatolok, és nincs annál rosszabb.

Mint ahogy az életedben is így létezel.

Igen. Még azt vettem észre, hogy nem szabad rázúdítani az érzelmeket arra, aki bejön. Nyilván volt, aki ellenszenvet vagy dühöt váltott ki belőlem - a viselkedésével, a felkészületlenségével, az energiájával -, de akkor sem szabad. Mint ahogy az életben is azt gondolom, hogy ha bárkivel bármi problémám van, és az érzelmeimet rázúdítom, hogy te rohadt szemét, stb., ő rögtön azt válaszolja, hogy hagyjál már békén! De ha azt mondom, hogy most dühös vagyok rád ezért meg ezért, vagy rosszulesik valami, az egy információ, azzal lehet mit kezdeni. Itt is ezt próbáltam és próbálom, hogy minél pontosabban megfogalmazzam azt, amit abban a pillanatban érzek. Bár ellenkező esetben, amikor pozitív érzelmeket váltott ki valaki belőlem, azt nem bírtam visszatartani és nem is akartam. Az olyan jólesik.

Mindezt röviden, frappánsan kell mondatokba foglalni.

Érdekes volt, hogy amibe kapaszkodni tudtam, az a Beugró volt. Amikor abban improvizálok, akkor áll valaki velem szemben, akitől kapok valamilyen impulzust és arra reagálok. Itt is megpróbáltam magamnak így lefordítani az egészet, hogy ezzel az emberrel én most tulajdonképpen "játszom". Ő valamit közvetít, arra én reagálok, és ettől sokkal könnyebb volt. Persze mi könnyű és mi nehéz? Könnyű volt azoknak az embereknek bármit mondani, akik nagyon sokat adtak, vagy akik nagyon a mérce alatt teljesítettek. Tudod, amikor úgy meghökkensz, hogy nem kapsz levegőt, nem akarsz hinni a szemednek, de a középszerre reagálni a legnehezebb. Különösen akkor, amikor látod, hogy van benne befektetett munka, hogy évek óta csinálja, de hiába, mert valami mégsincs ott! Még azt sem mondhatod, hogy: "Barátom, bocsáss meg, de miért is vagy itt?" Hiszen látod, hogy évek óta kőkeményen hajt, énekel, gitározik, táncol, röfög, mit tudom én, de mégsem.

Csapathoz, társulathoz szoktál, de itt azt a dinamikát is meg kell tanulni, érezni, hogy kihez képest mikor, mihez, mit szólsz hozzá.

Bizony! Azt érzem például, hogy Jucival nőként nagyon jól kiegészítjük egymást. Az ő hihetetlen bölcs, tűz és földszagú asszonyi létezése, ez a sűrű amazon léte engem rettenetesen inspirál.

Ehhez képest a magad nőies létezését hogyan fogalmaznád meg?

Az enyémre nem jut jobb szó eszembe, mint hogy "gömbölyűbb". Érdekes, néha azt érzem, hogy van valami nagyon közös bennünk, de ugyanakkor ő alapvetően nem akar éleket legömbölyíteni. Kimondja. Tessék! Én meg lesimogatom az éleket. Szerintem négyünknél nem kérdés az őszinteség. Csak másképp mondjuk ki, amit ki kell.

Mindenki a lényéből fakadóan másképp őszinte.

Igen. Pontosan. Ezt is kérték tőlünk. Legyünk olyanok, amilyenek valójában vagyunk.

Juci a múlt héten azt mondta, vannak kemény viták, feszülések.

Vele és Hajóssal - még ha vannak is viták köztünk - főleg a középszernél billegünk. Érdekes, hogy bizonyos dolgokból én morális kérdést csinálok - például a gyerekeknél. Ők engedékenyebbek velük, én meg valahogy keményebb vagyok. Ilyen szempontból tudunk súrlódni egymással. De a Puzsér! Vele pont azt beszéltük, hogy olyan, mintha ugyanannak a botnak a két vége lennénk! Ő mindent racionálisan mér, kőkeményen, őt nem érdekli igazán a személyiség. Egy a kérdés: tud, vagy nem tud? Én meg emóciókból építkezem. Lehet, hogy valakiből kiszalad egy hamis hang, viszont varázsolni tud, pusztán azzal, ahogy csak ott áll. Én abban hiszek, hogy minden személyiségfüggő. Abból dolgozol, azáltal létezel, gondolkozol. Ez nem csak technikai dolog, ezért Robival rengeteget vitatkozunk. Szerinte vannak műfajok, amiket nem lehet jól csinálni! Ebben különbözünk, ütközünk, mert szerintem nincs olyan, amit nem lehet jól csinálni, de ettől függetlenül imádom amilyen!

És Hajós?

A humorától kész vagyok, és lenyűgöz az agya. Érdekes, mert rá könnyű azt mondani, hogy olyan cinikus, de én egyáltalán nem ezt érzem rajta. Ő is hajlamos lenne az érzelmekből elindulni, mint én, de aztán olyan gyönyörűen le tudja tompítani és tárgyilagosan elmondani a véleményét. Ha négyünkről beszélek, ő hasonlít leginkább hozzám, tehát férfiban kicsit olyan, mint én nőben.

Azért hihetetlen a te sorsod. Ha belegondolunk az elmúlt hónapokba. Az Új Színháztól, ahol nagyon szerettél lenni - el kellett búcsúznod. Volt egy űr, hogy te jó ég, most mi lesz?

Igen. Olyan mélység talán még soha nem volt az életemben, mint most ősszel. Soha. Annyira sűrű volt. Mindig azt mondtuk, hogy mintha az Új Színház rácsúszott volna a Bermuda-háromszögre. Halálesetek, színházösszeomlás, valami egészen bődületes volt, és amikor megszületett a döntés, hogy Dörner Györgyöt nevezik ki színházigazgatónak, emlékszem, álltunk a büfében, Huszár Zsoltot gyászolta az egész társulat. Az a tehetetlenség és a fájdalom valahogy átcsapott egy szinte hisztérikus röhögésbe. Ugye, érted? Hogy ez nem lehet! Ilyen nincs! Amikor azt érzed, hogy süllyedsz bele a mocsárba, és már kapálózni sem akarsz. Hogy minden annyira fáj, hogy már nincs erőd mozogni. Volt egy nagyon erős pánikhangulatom októberben, egy pár nap, amikor úgy éreztem, hogy most mindennek vége van. Mindennek. Nem láttam az orromnál előrébb, semmit, csak nagy szutykos ködöt. Tehát semmit. Egyetlenegyet tudtam, hogy én nem akarok abban a színházban maradni. Azt éreztem, hogy megfulladok. Ez kizárt. Ezt nem.

Közben mégis teljesíteni kellett, hiszen mentek az előadások.

Azt figyeltem meg, hogy ennek egy titka van. Amikor azt érzed, hogy már nincs honnan erőt merítened, de valahogy mégiscsak lépsz egyet, és pusztán attól, hogy erre képes voltál, az sikerélményt ad. Újabb erőt ad ahhoz, hogy egy második lépést is megtegyél. Aztán szépen elindul a lábad. Az volt a szerencse, hogy akkor próbáltuk a Don Carlost Bagó Bercivel, aki ugyanúgy átélte velünk az egészet, de összekapott minket: próba van! Be kell menni és csinálni!

Éreztél létbizonytalanságot is?

Októberben abszolút. Aztán egyszerűen csak azt éreztem abban a pár napban, hogy na, most ezt nem hagyhatom. A pánikot nem akarom! Szépen lassan kezdtem elmasszírozni magamban, hogy: majd lesz valami, kész, nem érdekel! Bemegyek a próbára, csinálnom a dolgomat, és amint elkezdett bennem oldódni ez a görcs, akkor már annyit tudtam, hogy itt a Tháliában próbálni fogok. Közben a Centrál Színházból Puskás Tamás meghallotta, hogy eljövök az Új Színházból, és hívott, hogy azonnal beszélnünk kell! Decemberben pedig megszólalt a telefonom a Csillag születik kapcsán. Ha az ember elengedi valahogy azt a kétségbeesett akarást, hogy valami legyen, azonnal jönnek a telefonok.

Van egy burkod? Egy őrangyalod? Vigyázni kell rá...

Nagyon.

Érzed ennek a felelősségét?

Kifejezetten. Szorongok miatta, egyszerűen azért, mert közben folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van. Azt érzem, hogy hálásnak lenni azért is fontos, mert csak akkor marad az ember alázatos. Tehát vissza kell forgatni azt a sok mindent, amit kapok.

Mintegy visszaadni abból, amit kapsz?

Igen. Például nyilván nagyobb lesz az érdeklődés, ha az ember ott van a televízióban, interjúkat ad, ide-oda hívják, de ezekről is azt gondolom, hogy nagy a felelőssége annak, hogy mit közöl az ember, hogyan beszél a világról, a gondolatairól, mi az, amit közvetíteni tud. A partik a külcsín részei, ilyesmik engem nem érdekelnek. Én zárkózottan élek, mint ahogy állandóan védem a magánéletemet, most aztán pláne nagyon kell. Engem az érdekel, hogy hogyan tudom az emberek figyelmét felhívni a szerintem értékes dolgokra, előadásokra, emberekre, társadalmi problémákra. Üzenni szeretnék valamit az életemmel, ami most egy kicsit látványosabbá vált, válik.

Beszéljünk a kevésbé látványosról, de tán fontosabbról. A fiad, Misi már másodikos. Még van együttalvás, mint picikorában?

Ne is mondd, de ezt most már cikinek érzi! Néha még mindig előfordul, hogy amikor hazaérek, akkor az én szobámban bukkanok rá - véletlenül.

Cseperedik bizony, és "5 perc múlva" programja lesz.

Már most van programja - ne idegesíts föl! Bemegyünk az iskolába és most már azt mondja, hogy ne adj puszit, mert az kínos. Kitaláltuk, hogy úgy csinálok, mintha súgnék neki valamit, és úgy kap egy titkos puszit. A másik, hogy ha például van egy szabad estém és bejelenti, hogy ő most a haverjánál akar aludni. Teljesen jogos. Én miért tehetem meg, hogy nem vagyok otthon este, és akkor ő miért ne? Nyelek hármat, rosszul vagyok, és persze elengedem. Muszáj, de belehalok.

Azt mondtad nekem egyszer, hogy ahhoz, hogy egyedül cipeld a felelősséget, hogy mindent el tudj intézni - annyira össze kell szedned magad, hogy néha azt érzed, szinte megkövül benned ez az összeszedettség, és egy "oszloppá" válik. Ez igaz még?

Igen. Sőt azt gondolom, hogy egyre masszívabb. Ez annyira nehéz, de mégsem rossz! Inkább azt érzem, hogy most már nagyon jól köré tudok simulni, és tudom, hogy ez az "oszlop" nem engedne csak úgy elrepülni valami felé, ami semmi másról nem szólna, csak az önzésről vagy a megborulásról. Visszatérve a tévézéshez, azt mondják, hogy minél többet van ott az ember, egyszer csak elkezdi elhinni, hogy ha odamennek hozzá, az róla szól. Pedig nem. Csak arról szól, aki ott van a képernyőn. Ezt is a helyére kell tenni. Az "oszlopom" ebben is támasz.

Ismerkedni is nehezebb - minél népszerűbb az ember.

Hát ebben biztos vagyok, igen.

El tudod képzelni, hogy egyedüllétre rendezkedj be?

Benne van a pakliban, de közben meg azt érzem, hogy nehéz arról beszélni, hogy az embernek esetleg van valakije. Ilyesmiről nem fogok mesélni - mi a túrónak? De az meg egy hülyeség, hogy azt gondolják, éveken keresztül "magányos szűzként" élem az életemet. Egyedül élek, de nőként - legyen ennyi elég. Maradhasson meg valami csak nekem!

Egyébként nyitott vagy? Vagy egyre óvatosabb. Elütötted a 40-et te is! Üdv a klubban!

Én ezt komolyan nagyon élvezem!

Hát mondjuk olyan jó csaj vagy, hogy nem csoda!

De nem ezért! Egyszerűen azt érzem, hogy negyvenévesen az a bizonyos oszlop már ott van, amihez tarthatom magam. Mitől pánikoljak? Azt mondta nemrég egy ismerősöm, hogy most jön el majd az az időszak, hogy végre láthatja: én négykézláb fogok valaki után mászni az Andrássy úton. Mondom: soha. De igen - válaszolta -, mert most töltötted be a negyvenet, és most jön! Mondom: soha! Ha valamiben biztos vagyok, az ez: ezt soha!

Az a bizonyos oszlop nem hajlik.

De nem is törik! Azért sem, mert közben meg azt érzem, hogy tudok szeretni! Csak már óvatosabb vagyok, mint 20 évesen. Van egy gyerekem meg egy életem, és az már nem érdekel, hogy valakivel bántsuk egymást, hogy macska-egér játékot játszunk. Persze a szenvedély meg az izgalom jó, és kell, de hogy túllépjen azon a határon, hogy bármelyikünknek bele kelljen dögleni - azt már minek? Ebben már sokkal felelősebben gondolkozom, és inkább figyelek.

Ha az angyalodnak levelet írnál most, mi lenne benne?

Mindig csak ugyanaz jut az eszembe: pihenni akarok!

Két éve megígérted nekem, hogy erre ügyelni fogsz!

Igen, és szerintem veled voltam utoljára szaunázni, de most tervezem, hogy két napra elmegyek valahová. Muszáj! A gyerekem miatt is. A fiamat akarom, ennyit érzek.

Tehát ha az angyalnak írunk: 1. pihenést akarok, 2. a fiamat akarom. Három kívánság lehet. Kíváncsi vagyok, mit mondasz harmadiknak.

Arra én is. Mert több dolog van a fejemben, de most magammal kapcsolatban: egyensúlyt szeretnék végre! Ugye eljön?