Ungár Anikó: "Nem vagyok egy hídégető típus" - Szily Nóra interjúja

Azt, hogy haladsz a korral, nyitott vagy, ismered az időszak szellemiségét, divatját, ami alapvetően nem az öltözködést jelenti. A képzőművészetnek is vannak divatkorszakai, és az élet változása, ritmusa is mindig létrehoz egyfajta stílust.

Az idő halad. Te még soha nem mondtad ki azt a mondatot, hogy "Bezzeg az én időmben"?

Nem! Én inkább azt mondom, hogy az idő forog. A divathoz visszatérve, annak is van egy 25-30 éves ciklikussága, de én nem tekintek visszafelé. Tehát nem veszem fel azt, amit huszonévesen viseltem, mert öregnek érezném magam benne. Ezért inkább olyan darabot választok, ami új. Ahogy nem nyúlok vissza stílusokhoz, zsánerhez sem.

Édesanyád sem mondta neked ezt az ominózus mondatot?

Nem! Inkább azt mondta, hogy "Fiatalon ezt megélni egész más". Mindig békében volt a korával. Ma is képes befogadni, meg tudja élni azt, ami van, és közben azt is tudja, hogy fiatalon másképp érzett bizonyos dolgokkal kapcsolatban, de nem sírja vissza. Csak emlékszik arra az önmagára, aki huszonévesen volt.

És a helyére teszi.

Abszolút.

Te is?

Azt hiszem, ösztönösen igen.

Beszélhetünk bizonyos korszakokról az életedben is?

Persze, szerintem minden embernek vannak korszakai.

Most melyiket éljük?

Hát mindig azt éljük, ami a legjobb!

Mondod nevetve - épp ez a titok, vagy a megfejtés?

Hogyne. Azt gondolom, hogy ha nem úgy éljük át a korszakainkat, hogy épp ez a legjobb, akkor igazán nem is éljük meg őket. Én nem sírok vissza egyetlen időszakot sem az életemből, mert merek változtatni.

De honnan van a bátorság?

Lehet, hogy ebben van egyfajta kis önzés is, de jó értelemben vett önzés, tehát ha az ember szereti magát, az jó dolog. Mert amit sugárzol magadból - az elégedettség, a boldogság -, azzal jót tudsz átadni magadból a környezetednek. Azoknak is, akiket szeretsz.

Tehát az önzés inkább azt jelenti, hogy mindig legyek őszinte magamhoz. Hogy amiben vagyok, az nekem mennyire jó, vagy épp mennyire kellene elhagyni?

Igen. Szeresd magad annyira, hogy mindig egy optimális létformába tereld a személyiséged, mert ez nemcsak rád hat, hanem azokra is, akikkel együtt élsz.

A te életedben azért változó volt, hogy mikor mi volt az optimum.

Igen.

Volt az első házasságod, a romantikus szerelem, aztán volt a biztonságos kapcsolat, a férjed, aki a fiad, Gábor apja. Ő volt a támogatód, a menedzsered, majd jött egy (talán) "újraépítő" kapcsolat.

Minden férfi mást hoz ki egy nőből. Én hiszem azt, hogy változunk férfiként, nőként egyaránt. Új hatások érnek minket, és ezek mindenkire másképp hatnak. Nagyon ritka az, amikor már fiatalon érettek vagyunk. Én azt hiszem, hogy későn értem.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy te örökké érsz...

Igen, azt hiszem, igazad van. Nagyon jól látod. Évről évre így van. Önmagában is felfedez az ember egy-egy újabb készséget, vagy egy újabb definíciót valamire. Másképp látok egy ugyanolyan helyzetet, mint tíz évvel ezelőtt. Többet látok benne. Jobban súlyozom a dolgokat értékük szerint. Jobban odafigyelek. Érzékenyebb vagyok, de azt gondolom, hogy ez mindenkire érvényes - kinél előbb, kinél később jön el.

De te mindig ilyen önreflexiókkal éltél? Amikor dübörgött a bűvészkarriered, és bejártad a világot, aztán lemondva a Las Vegas-i szerződésről gyereket szültél 40 évesen, anya voltál és mellette dolgoztál, mindig tükröt tartottál magad elé, hogy épp hol tartok? Jól csinálom-e? Mifelé megyek?

Nem. Ha egy helyzet adódik, akkor általában az első impulzusnál megérzek valamit. Amikor végiggondolom az agyammal, az már egy irányított dolog. Az embernek az ösztönösen hozzá közelebb álló dolgokba szabad belemennie, azokba, amiket képes a sajátjának érezni. Vagyis amihez tehetsége, készsége van, amit tud - amiben esetleg hazardírozni is mer, mert bízik magában. Adott korban, adott vágyai vannak az embernek. Más dolgok felelnek meg. Addig szeretek csinálni valamit, ameddig az jó. A kapcsolatok esetében például, ha valami már nem az igazi, amikor már nem adsz a másiknak, és semmit se vársz tőle, akkor el kell engedni egymást. Én így gondolom.

Azt semmiképp.

Az áldozat szó mit jelent neked?

Amikor önmagadnak is hazudsz, és egy konvenciónak, vagy valami társadalmi elvárásnak akarsz megfelelni - mert ez "így illik". Én ebbe sosem mentem bele. Illetve egy darabig igen. Nem vagyok egy hídégető típus. Átszaladok a hídon, de nem égetem fel magam mögött azonnal, mert még esetleg vissza akarnék menni. Hosszú időt adok magamnak minden változás előtt, de aztán merek váltani. Nekem az első változás, váltás bizonyította be azt, hogy igenis jó, ha így teszek.

Nem is félsz tőle azóta? Inkább nyitottság van benned, mint szorongás?

Inkább. Egyre nyitottabb vagyok, mert az ember ezeket megéli, túléli, megcsinálja, és pozitív eredményei vannak. Ez igazol.

Bizonyosságot érzel, hogy így volt érdemes.

Igen, és én azt gondolom fiatalnak, aki meri vállalni, hogy az életében többször változzon, hogy befogadjon, az új hatásokat, az új élethelyzeteket meg meri élni.

Itt jön a társadalmi konvenció. Rád néznek az emberek. Figyeld ezt a nőt! Betöltötte a hatvanat, farmerdzseki, mély dekoltázs - hogy meri ezt megtenni? A világ sokszor ezt tükrözi vissza. Nem zavar?

Nem! Én ez vagyok, hát miért zavarna? Attól mindig féltem és óva intem magam - a képzeletbeli tükörbe mindig belenézek -, hogy ne lendüljek át. Ne legyek komikus. Mert nem szabad harcolni a koroddal, nem szabad, hogy megerőszakold. Ismerni kell önmagad. Tudnod kell a figurádat, érezned kell a stílusodat, hogy felvehetsz bizonyos ruhákat, hogy megteheted-e, hogy még felülsz a lóra, hogy elmész ide, vagy oda, hogy mersz-e bevállalni valamit - tehát hogy bizonyos helyzetek illenek-e hozzád, vagy nem. De ezekről ösztönösen döntök. Meg lehet tanulni, de a legjobb, hogy ha te magad érzed.

De ez inkább az önismeretről szól - nem?

Ismerd meg magad! Tudnod kell, hogy ki vagy. Persze.

Mióta figyelsz így oda magadra? Tudható, hogy rendszeresen sportolsz, egészségesen élsz - genetikusan is jó az alakod, ez isten áldása, az édesanyád is elmúlt már százéves és jól van. De mikor kaptál észbe, hogy most már vigyázni kell erre?

Nagyon érdekes dolog, mert amikor az ember egy adottsággal születik, akkor nem is nagyon tudja értékelni, tehát fogalma sincs róla. Mindig elégedetlen. Emlékszem, amikor tizenévesen elkezdtünk nőiesedni, nőtt a mellünk - minden barátnőm összehúzta, és kicsit szégyellte magát. Én nem. Örültem neki és vállaltam a nőiességemet, de lehet, hogy ezt otthonról hoztam, mert a mamikám a mai napig egy modern nő. Ha találkozunk, az első dolga, hogy megnézze, mi van rajtam. Hogy milyen a cipőm, milyen színeket hordok - még mindig nagyon fontos neki, hogy egységes legyen valami, hogy összeálljon - érted? Azt hiszem, hogy tőle kaptam azt a fajta stílusérzékenységet, azt a formaélvezetet, ami azt is jelenti, hogy nem szabad semmilyen korszaknak megadni magad csak azért, mert az most divatos, mert az épp "up to date". Neked tudnod kell, hogy mi az, amihez te nyúlsz, mi az, ami illik hozzád - én ezt mamitól tudom. Én mindig kontrolláltam magam. Tehát 18 évesen tudtam, vagy legalábbis azt terveztem, hogy 40 éves koromon túl már nem akarok színpadon lenni. Mert azt gondoltam, hogy ahhoz a tartalomhoz, amit én képviselek, a bűvészethez - hogy a zöld kendőből pirosat csinálok, vagy egy elvarázsolok egy rózsát -, ahhoz kell az a körítés. Hiszen én nem egy színésznő vagyok, aki egy adott kornak megfelelő szerepet alakít. Én saját magamat adom, nem mindegy, hogy mit, mivel és hogyan csinálok a színpadon úgy, hogy az hiteles legyen, és ne legyen benne disszonancia. Úgy véltem, hogy 40 éves korom után ugyan ki lesz kíváncsi egy nőre, aki piros kendőből zöldet csinál?

Te is azt hitted 18 évesen, hogy a 40 már "vén"?

De hát mindannyian azt gondoljuk! De az a veszélyes, hogy amikor megszokjuk magunkat 40-50 évesen, van, aki már nem veszi észre és elveszíti azt a kontrollt, és mivel alkatilag felveheti a sortot, mert olyan az alakja - felveszi. Pedig már nem illik hozzá, és rosszabbat tesz vele, mint jobbat.

Van olyan, hogy azt mondod: "Na, ezt 'már nem' vehetem fel?"

Nem úgy van, hogy már nem. Nincs tiltólistám. Attól függ, hogy az milyen anyagból van, milyen színű, milyen a dizájnja. Magamhoz kell emelni és látom, hogy az még rendben van-e vagy sem.

Amikor megállsz a tükör előtt, szigorú vagy a testedhez?

Nagyon. Szerintem mindent idejében kell megcsinálni. Nagyon örültem annak, amikor találkoztam egy kaszkadőr barátommal 43 évesen, és azt mondta, hogy "Most figyelj oda magadra!" Addig nem csináltam semmit, a teniszen és az úszáson kívül nem sportoltam. Akkor ő adott egy löketet nekem, levitt az első edzőterembe és onnantól kezdve háromszor-négyszer egy héten ott találtam magam.

Az edzés a mindennapjaid részévé vált?

Igen, de nemcsak azért, mert a testemet tónusban tudom tartani, és fejlesztem az állóképességemet, vagyis fizikálisan is többet bírok. Hanem ez egy fajta adrenalin is, amire szükség van. Fontos, hogy lefáradj fizikailag, és utána újraépítsd magad. Ma már időspórolás miatt felfedeztem a speedfitneszt, hetente kétszer járok, és csak 20-20 percet vesz igénybe. Szerintem a sport mentálisan is konzervál, nem csak testileg.

Nemrég arról vallottál, hogy 43 évesen lehetett volna még egy babád, és nemet mondtál. Ösztönösen tetted?

Féltem. Én 35 évesen akartam gyereket, de öt évet kellett várnom rá. Boldog voltam, hiszen sikerült, egészséges volt. Minden olyan kerek volt körülöttem és úgy éreztem, hogy ez egy fricska, hogy ez kockázatos. Ettől az érzéstől nem tudtam szabadulni. Akkor azt mondta a nőgyógyászom - ha te ezt így érzed, akkor legyen így -, neveld fel azt az egy fiadat. Látod, tizenöt évvel később egy új és nagy családot kaptam.

Nem olyan, mintha rükvercbe kellene kapcsolni anyaként? Vissza az olvasáshoz, a matekpéldákhoz.

Nem. Meseolvasás van, de nem kell velük tanulni, önjáró fiúk, zseniálisak, és én nagyon élvezem ezt az egészet.

Ha jó pár évvel ezelőtt azt mondtam volna neked, hogy majd 53 éves korodban jön egy férfi négy gyerekkel..., aláírtad volna a szerződést, hogy így legyen?

Ez jó játék! Azt hiszem, nagyon izgalmas szerződésnek találtam volna. Persze attól függ, hogy milyen stádiumomban találtál volna. Ha épp akkor, amikor nagyon jól vagyok - nem biztos, hogy aláírtam volna. Ha épp ki akartam volna evickélni valamiből, vagy változtatni akartam volna, akkor lehet, hogy örültem volna neki. De nem jó előre tudni a jövőt. Jóshoz se megyek soha. Nem szeretem a váteszi dolgokat.

Legyen titok a holnap?

Legyen titok, de valamelyest te vagy a kiaknázója, tehát te csinálod! Hosszú távra se szeretek tervezni. Az improvizatív dolgokat kedvelem a legjobban.

Pedig most e tekintetben szabályozottabb az életed. Nincs ütközés a fenti gondolattal?

Nem annyira. Nyilván vannak bizonyos fő pontjai, igen, de ez mindig változhat. Talán azért szeretem a rögtönzött dolgokat, mert az, amit a színpadon csináltam, egy előre kiszámított, megtervezett dolog volt, ami nagyon gyakorlatiassá tett. Nagyon hiszek magamban, mert e nélkül nem lehet színpadra menni. Mielőtt felmegyek, van egyfajta labilitás bennem, de abban a pillanatban, amikor ott állok - már működik, és szeretek a megszokott mozdulatok mellett improvizálni, mert a megújuló, apró kis hangulatok mindig adnak valami kis pluszt nekem.

Ugyanígy éled az életedet is.

Meg vagyok győződve róla, hogy amikor csinálsz velem egy interjút, tudod a vázát, azt, hogy mit akarsz, de azáltal, hogy én mondok neked egy szót, téged ez inspirál egy másik gondolatra és ettől történik valami - nem? Hát én is így működöm.

Volt, hogy múlt, aztán meg jelen időben használtad a szót: mentem - megyek a színpadra. Meddig csinálod? Itt hol van az önreflexió?

Megvan a mai napig, és mindennap működik. Nem mondom, hogy befejeztem, mert azt nagyon nehéz kimondani, de nem akarok függeni tőle. Nem szenvedek attól, ha nem megyek színpadra, mert csak olyat vállalok, ahol igazolva vagyok. Ez a következőt jelenti: ha egy rendezvényszervező iroda felhív, hogy Anikó, mit csinálsz ekkor és ekkor, mert kiajánlunk egy műsort és bűvészt akarnak. Ja, ha bűvészt akarnak, akkor keressetek egyet - mondom én. De ha azzal keresnek meg, hogy Anikó, téged szeretnének, akkor azt válaszolom, hogy oké, és milyenek a körülmények? Tehát a lényeg az, hogy ha rám kíváncsiak, akkor én azt hiszem, hogy egy adott korban - és jó dolog ezt mondani tudni - lehet, hogy már nem arra kíváncsiak, hogy a piros kendőt mennyire tudom átvarázsolni zöldre, hanem elég az, hogy ha a személyiségem ott van, és elhitetem velük a csodát. Akkor is, ha nem veszem elő a zöld kendőt. Ha arra kíváncsiak, hogy milyen vagyok én ma, akkor boldogan elmegyek. Tehát ha nem egy bűvészt akarnak látni, hanem engem, és mindazt, ami velem együtt jár. Persze bűvészkedek közben, de én ma már mást jelentek.

Azt mondtad, hogy nehéz és nem is akarnád kimondani, hogy vége. Az évek mennek, és te vállalod azt is, hogy sok mindent megteszel, hogy jól érezd magad a bőrödben.

Azt gondolom, hogy ameddig a jó ízlés határain belül képes vagyok apró kis kozmetikai trükköket igénybe venni és nem deformálódik el az arcom, hanem ugyanaz a karakter maradok, addig ezzel semmi gond nincs. Miért ne tenném? Nem akarok fiatalabbnak kinézni, csak friss akarok maradni. Én tíz évet se szeretnék visszapörgetni.

Tagadtál le a korodból valaha?

Nem. Soha.

Ha elvenném a varázspálcádat a dobozodból, és azt mondanám, hogy most varázsolok belőled egy húszéves Ungár Anikót, mit tennél?

Jaj, nem, nem... Azt nem akarnám! Minek? Hát az már voltam! Húszéves is, harminc is - én nem akarok még egyszer az lenni. Az úgy volt jó, ahogy volt. De hát már fejben egész máshol tartok! Azt gondolom, hogy belülről olyanok vagyunk, mint kívülről. Ezzel törődni kell. Igen. Ránézek a mamámra, és azt mondom, hogy úristen, hát 101 éves, ahhoz képest 63 évesen én még nagyon fiatal vagyok!