Steiner Kristóf: Hazám a világ, testvérem minden ember

A válaszom persze minden esetben ugyanaz: Magyarország a hazám, otthonom a világ, és testvérem minden élő és holt. Persze ennek ellenére gyakran elmerengek rajta: vajon miért is van az, hogy - kínos vagy sem - egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy a szülőföldemen verjek sátrat. Amikor néhány hónapja egy déltengeri hajóúton jártam, ámulva figyeltem, amint a vacsora után az "egy vérből való" nénik és bácsik örök barátságot fogadnak majd egymásnak, az utazás további részében pedig együtt bérelnek majd kocsit - hiszen így együtt lehetnek... és ráadásul olcsóbb is... ez viszont ránk, magyarokra korántsem jellemző.

Eljátszottam a gondolattal: mi volna, ha ezen a hatalmas hajón a Földközi-tenger közepén belefutnék néhány honfitársamba. Vajon magam is - ahogy a legtöbb magyartól láttam utazgatásaim során - lehajtott fejjel kisurrannék a látótávolságból? Az önbeteljesítő jóslat beigazolódott. Már a kaland első napján magyar szó ütötte meg a fülemet, én pedig úgy döntöttem: lerombolom a saját magamban gerjesztett előítéleteket. "Magyarok vagytok?" tettem fel a világtörténelem legidiótább kérdését - hiszen tisztán hallottam, hogy percek óta az anyanyelvemen beszélgetnek. Uram Isten, még a kezdőmondatot sem találom meg, ha szocializálódni kell...

Valóban földiek vagyunk - gondoltam magamban. Azonnal a szívembe fogadtam új, antiszoc barátaimat, és pironkodás nélkül vetettem fel a kérdést: vajon mi bajunk van egymással nekünk, magyaroknak. Péter elmesélte, hogy éveken át dolgozott Írországban, és amint "bazmegoló" munkásokkal találkozott, lelakatolta a száját, nehogy kiderüljön a rokonság, Csilla pedig mókás sztorikat mesélt arról, mennyire nehezen türtőzteti magát, mikor honfitársaink tengerre néző szobát kérnek Párizsban. A rejtélyt tehát nem sikerült megfejtenünk, azt azonban eldöntöttük: a következő napokban vérünket meghazudtolva, merészen egymásra köszönünk majd, ha találkozunk - ezen pedig nagyon jót mulattunk. Vigyorogva másztam le a tetőteraszról... határozottan jólesett a saját nyelvemen beszélgetni. Otthon éreztem magam - valahol legbelül. Ha jobban belegondolok, az utóbbi években többet beszéltem angolul, mint magyarul. Először Tel Avivban, majd Londonban: a barátaimmal, szomszédaimmal, osztálytársaimmal... és persze a párommal is.

"Zseniálisan táncolsz, látszik, hogy ez a szenvedélyed! Szomorú, hogy ezt nem oszthatod meg Csillával." Péter szemmel láthatóan elérzékenyült. "Nem ez a szomorú, hanem az, amikor én hónapokra Írországba utaztam dolgozni, vagy mikor ő Franciaországba költözött a nyári szezonra, és a reptéren búcsúzkodva potyognak a könnyeink és meghasad a szívünk. Táncolni egyedül is tudok... élni viszont csak vele" - mondta, én pedig meghallottam egy hangot valahol legbelül, amelyet akkor is kristálytisztán értettem volna, ha történetesen héber, szuahéli vagy ubuntu nyelven szólít meg.
Ha képesek vagyunk túllépni a saját határainkon - szó szerint és metaforikusan egyaránt -, akkor fedezzük fel igazán az együvé tartozás erejét. Talán mégis van élet a bábeli zűrzavaron túl. Talán a szeretethez nemcsak ész, de szótár sem kell. És bár a sötét éjszakában még mindig egyformán fekete volt a tenger és az égbolt, valahogy úgy éreztem: közel lehet a kikötő.