Steiner Kristóf: Jobb élni, mint megijedni

"Meg fogjátok ismerni a Félelmet, s ha megismertétek, tudni fogjátok, hogy ő az uratok, parancsolótok." - írta Rudyard Kipling a Dzsungel könyve "Hogyan született a félelem" című fejezetében. A spirituális mélységekig hatoló történet szerint a Félelem nem volt más, mint maga az ember: "A Dzsungel egyik barlangjában - nincs szőre, a hátsó lábain jár. Mi, vadonbeliek követtük a csordát, amíg a barlanghoz nem értünk, s a Félelem csakugyan ott állt a barlang szájánál. Amikor bennünket meglátott: felkiáltott, s a hangja hallatára belénk szállt a félelem, amelytől azóta se tudunk megszabadulni, ha halljuk. Elrohantunk, egymást tiporva-tépve félelmünkben. Azon az éjsza­kán mi, dzsungelbeliek nem feküdtünk le együtt, ahogy addig szok­tunk, hanem minden törzs külön húzódott - vaddisznó a vaddisznóval, őz az őzzel, szarv szarvval." - meséli Bagira, a feketepárduc az indiai szerző klasszikus történetében.

Ez pedig már egy másik történet: a párom édesapjáé, aki néhány évvel ezelőtt az ügyvédi irodájában ülve telefonálgatott, miközben az üvegfalon keresztül figyelte, hogyan potyognak a bombák a haifai öbölbe. Amikor "anyósom" felhívta őt, hogy hazajön-e, hiszen előkészítette az óvóhelyet, csupán annyit felelt: "Dehogy megyek, mire odaérnék vége lesz az egész cécónak, és amúgy is regeteg dolgom van itt." Vajon hogyan lehetséges, hogy miközben Budapesten remegő térdekkel megyünk végig hajnalban a körúton, hiszen "bármi megtörténhet", itt az emberek megtanultak együtt élni a félelemmel. Megszelidítették azt, sőt, akad, aki barátjává fogadta. Egy rokonom, Alessandra például azért költözött egy palesztin faluba Rómából, mert - ahogy ő mondja - itt élve valóban jelentősége, súlya, értelme van minden egyes lélegzetvételnek.

A másfél esztendő alatt, amit Izraelben töltöttem, az én hozzáállásom is megváltozott: míg eleinte minden repülőzajra összerezzentem, és ha éjnek évadján szirénaszót hallottam, hevesen kezdett verni a szívem, ma már kétséges, hogy egy valós riadó felverne-e legmélyebb álmomból. Amikor pedig a barátaim azt kérdik: "Nem félsz tőle, hogy háborús övezetbe költöztél?", csupán annyit felelek: "Az éjszakai négyes-hatoson valahogy sokkal jobban féltem." Ám ha igazán őszinte akarok lenni, valójában - vélhetően a gyökértelen fizikai lét, a buddhista neveltetés és a kabbala tanaiban való elmélyülés furcsa koktéljának hatásaként - nem igazán félek semmitől. Ha az ember képes tiszta fejjel, szívvel, lélekkel gondolkodni, be kell, hogy lássa: halálának időpontja percre pontosan akkor fog elérkezni, amikor annak eljött az ideje. Sem előbb, sem később. Ennek tükrében pedig vajmi kevés jelentősége van annak, hogy Izraelben vagy Svájcban élek. Annak azonban annál több, hogy a maradék időt - legyen az egy perc vagy egy évszázad - mivel is tölti el.

Van egy titkos kis rituálénk a kedvesemmel: minden alkalommal, mielőtt repülőre szállnék: mérlegelve a tényt, hogy egy többtonnás gépmadárral szelem át a fellegeket, mindig felmerül bennem a gondolat, hogy talán soha többé nem csókolhatom meg őt. Ilyenkor felszállás előtt írok neki egy SMS-t: "Ha lezuhannék, tudnod kell, hogy csodálatosan boldog életem volt, és minden éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt." És bár ez a kurta-furcsa-szerelmes búcsú sokaknak egyfajta paranoiának tűnhet, valójában egy ilyen ünezet megírása után igazán könnyűnek érzem magam. Ragaszkodástól, félelemtől mentesen szállok felfelé, és szinte úgy érzem: már nem is a repülőgép emel a magasba, hanem a szellemem az, amely szabadon szárnyalva emeli fel a lényemet, egészen az egekig, és még tovább...

...most viszont ideje kivennem a brownie-t a sütőből!