Steiner Kristóf: A fájdalom az élet sója

Az én fejemben is hasonló gondolatok kavarogtak, amikor - a saját hebehurgyaságom következtében - rossz reptéren próbáltam felszállni a repülőmre, amely a Norwegian Jade nevű tengerjáró hajó első állomásához szárnyallt volna velem. Hét órával később, sok száz angol fonttal könnyebben futottam be, és az ingerültségtől úgy éreztem, puskagolyók durrognak a fejemben...

Tükröm a tanítóm

"Hééé, Kristóf, hogy vagy?" - kiáltott a telefonomba egy távoli hang. Felragyogott az arcom: David Zakin volt az, a kabbalatanárom Tel Avivból - mindig így kezdi a beszélgetést. "Bongiorno!" - mondtam mosolyogva, és behúzódtam egy kis ház kapujába, hogy pár szót válthassak vele. Bár már fél éve elköltöztem Izraelből, David még mindig hetente felhív, hogy beszélgessen kicsit a lelkemmel. Soha nem felejtem el, hogy amikor először léptem be a Kabbala Központba, icike-picike American Apparel shortot viseltem és atlétatrikót, nagyjából hatvan kiló voltam, és olyan szőke, hogy Mae West cigánylánynak nézett volna ki mellettem. Ahogy leültünk, rázúdítottam a világ összes baját a mamám halálától az akkoriban nagyon komoly étkezési zavaraimon át egészen a szerelemmel kapcsolatos aggályaimig, ő pedig nem úgy hallgatott, mint egy terapeuta - akikkel természetesen szintén próbálkoztam korábban -, hanem mint egy nagy, erős fa, akitől az ember nem feleletet vár, hanem biztonságot. Az évek során olyan lett ő nekem, mint Pocahontasnak Fűz Anyó: anélkül segített rátalálni a fényre, hogy irányt mutatott volna.

Nagyon szeretem őt. Most is ugyanígy történt: ahogy elmeséltem neki kellemetlen kalandomat a repülőjeggyel, és hogy új járatra kellett helyet váltanom, csupán annyit mondott lelkesen: "Nagyon-nagyon gyönyörű!". Másodpercek alatt megértettem, mit akart mondani. "Szégyenkenyér." -magyaráztam barátnőmnek, Marynek a kabbalisták bölcsességét azokra a helyzetekre, amikor az ember olyasmit él fel, amiért nem dolgozott meg. "Az égből pottyant a kezembe ez az utazás, semmit sem kellett tennem érte. Ahhoz, hogy igazán a magaménak érezhessem, ahhoz, hogy teljes szívvel és lélekkel értékelni tudjam, le kellettt késnem a gépemet, és a saját, kemény munkával megkeresett pénzemet is bele kellett fektetnem. Különben 'szégyenkenyér' volna, és egyszerűen nem esne jól. Ahogy az az étel a legfinomabb, amit magunk készítünk, az az otthon a legmelegebb, amit mi magunk rendezünk be, és az a szerelem az igazi, amelybe energiát fektetünk - sokszor komoly küszködés árán is -, ez az utazás is így lehetett az enyém."

Szégyenkenyér helyett szégyensó

Már majdnem a kikötőnél voltunk, amikor egy könyvesbolt mellett odalépett hozzám egy férfi. "Barátom, segíts rajtam! Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet. 850 euró volt, mondj egy össszeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!". Csábító ajánlat - gondoltam magamban, és úgy véltem, egy próbát megér: majd olyan alacsony árat mondok, hogy biztosan nem megy bele az üzletbe, ha pedig mégis, legfeljebb lesz egy iPadem. "250, se több, se kevesebb." - mondtam, ő pedig hálálkodva a nyakamba borult. "Köszönöm testvérem, megmentettél egy családot!", ezzel pedig elővette a garancialevelet, a használati utasítást, a töltőt, és persze magát a mini számítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte a fülét, és a kezembe adta, én pedig a táskám mélyére süllyesztettem, majd a kezébe nyomtam a pénzt. "Öröm volt veled üzletet kötni." - mondtam, kezet ráztunk, ő pedig szinte ugrálva a boldogságtól eltűnt az egyik szűk sikátorban. A hajókabinunkba érve kiemeltem a zacskóból, és az ágyra csúsztattam - nehogy az ujjlenyomataimmal összemaszatoljam. Ebben a másodpercben mind a kettőnk ereiben megfagyott a vér: egy narancssárga, kockás doboz hullott a paplanra "sale" felirattal.

Az iPad sehol - a hűlt helyén ott fehérlik egy nagy csomag tengeri só. "Nem." - ennyit tudtam mondani és az ágyra omlottam. Fogalmam sincs, hogyan és mikor, de a "bajba jutott papa" egy pillanat töredéke alatt Harry Potterként átváltoztatta a méregdrága komputert egy kiló sóvá - és mindez éppen azon a napon történt, amikor olyan hosszasan beszéltem Marynek a szégyenkenyérről: arról, hogy nincs a világon ingyen ebéd, és - néha azonnal, néha utólag, néha pedig csak a következő életünkben - mindenért fizetnünk kell. "Tudod, mi ebből a tanulság?" - kérdeztem réveteg tekintettel. "A szégyenkenyér." - mondta ki Mary, én pedig megráztam a fejem. "Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt." - hangosan felröhögtünk, és perceken át vinnyogva nevettünk az ágyon fekve. "Tudod, mit, tegyük be a széfbe." - kontrázott rá Mary. "Ez a kiló só sokkal többet ér, mint a nyakláncom!" És így is tettünk.

Néhány perccel később már egy meseszép, szecessziós átriumban kanalaztuk a fagylaltunkat. "Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?" - kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. "A vörös fonalam mindig emlékeztet. Mikor úgy érzem, hogy a jégrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut a kabbala." - ezzel pedig felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat... de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. "Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van." - nevetett Mary, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem. "Davidnak igaza volt: ez valóban nagyon-nagyon gyönyörű."