Jobban szeretem az egyik gyerekemet - Rossz anya vagyok?

Valóban létező jelenségről van szó? Produkálhat olyat az élet, hogy a szülők egyike, másika, vagy éppen mindkettő eltérő módon, és ami igazán fájdalmas, eltérő hőfokon szereti a gyerekeit? Esetleg csak a gyerekek értik félre a szülők eltérő, személyre, gyerekre szabott nevelési módszereit?

A beszámolók alapján azt kell gondolnunk, hogy igenis létezik egy szülői szeretetskála, sőt, nem is annyira ritka ez a helyzet, csak éppen a leginkább érintettek - azok, akik számára sok fájdalmat okozott, és okoz folyamatosan a vélt vagy valódi hátrányos megkülönböztetés - nehezen, vagy csak sok év elteltével beszélnek sérelmeikről.

A szülők hallgatnak?

Tény, hogy alig akad olyan szülő, aki nyíltan fel merné vállalni, hogy valamelyik csemetéje közelebb áll a szívéhez, mint a másik. Ez az érzelem, a plusz rajongás valójában mélységes mélyre zárt titok, és az is maradna, ha nem "árulkodna" ezernyi jel arról, hogy létezik egy kedvenc a gyerekek sorában.

Melyek lehetnek ezek a jelek? Hogy a szülő nem igazságos? Hogy, bár azt hiszi, reméli, ez nem tűnik fel senkinek, valamilyen módon azért kedvez a favoritnak? Több érintés? Melegebb ölelés, szélesebb mosoly? Több összebújás? Több párbeszéd, foglalkozás, figyelem, elismerés, dicséret? Vagy nem is kellenek jelek, mert a gyerekek "bizonyítékok" nélkül is grammra pontosan érzik, mérik, súlyozzák a nekik jutó szeretetet?

A gyerekek nehezen, de beszélnek róla

Emma, 29 éves, kozmetikus

"Amikor az öcsém megszületett, ötéves voltam, egy cserfes kislány, aki pörgette maga körül az eseményeket. Az öcsém éppen az ellentétem, a tej is magaludt a szájában, keveset beszélt, nehezen indult meg. Valahogy olyan idegen nekem. Az apám mégis őt imádja. Talán azért, mert fiú. Egy biztos, én mindig sokkal fiúsabban viselkedtem, mint ő. De az apám! Amit Tibike mond, az úgy van, ha kis sunyin betartott nekem, vagy vitáztunk valamin, vagy elrontotta a dolgaimat, soha nem lehetett nekem igazam. Apám mindig, minden helyzetben az ő pártját fogta. Zsebpénzt pedig már 15 éve is többet kapott, merthogy ő fiú."

András, 33 éves, aneszteziológus

"A bátyám volt a Bezzegmáté, és a mai napig az maradt. Mindig mindent jobban csinált nálam, jobb jegyei voltak, fantasztikusan hegedült, jól futott, és lám, még az egyetemre is azonnal felvették. Én meg csak másodjára kerültem be az orvosira. Tehettem én akármit, a bátyám volt a menő a szüleimnél, mert persze anyám is beállt a Mátétimádók sorába. Még most is. Öt éve élek együtt a feleségemmel, van két édes kislányunk, a bátyám viszont most válik harmadszorra, mégsem gondolkodnak el anyámék, hogy ennek talán oka lehet a saját bátyám is.

Nem mérik fel, hogy a magánéleti kudarcai mögött talán egy nem is annyira remek ember van, mint amilyennek ők látják. A harmadik válást is végigasszisztálják majd, tömik - mint mindig - pénzzel, hogy szegény talpra tudjon állni, én meg csak éldegélek a családommal szerényen egy lakótelepen és várom, mikor jönnek rá anyámék, hogy ugyanolyan értékes és szeretnivaló fiuk vagyok, mint az elsőszülött. Hogy fáj-e a mellőzöttség? Egész gyerekkoromban ezzel küzdöttem, és a mai napig meghatározó számomra, még saját család mellett is."

Lia, 31 éves, gyógytornász

"Az a furcsa, hogy nem voltak, nincsenek kézzelfogható jelek: ha csokit kaptunk, egyenlő módon osztották el, ha új ruha került, mindketten kaphattunk. Ugyanolyan tanfolyamok, táborok, pénz. Mégis, olyan tisztán érzem, mint ahogy azt, hogy most süt a Nap, hogy a három évvel fiatalabb húgomat jobban szereti az anyám. Talán azért, mert olyan a haja, a kézfeje, a körme, mint neki. Mert rá hasonlít. Jobban szereti, mert jobban hozta a génkészletét? Néha annyira fájt ez, hogy üvölteni tudtam volna, de csak gonoszkodásra voltam képes. Egy alkalommal fél este fésülgette anyám a húgom haját azzal, hogy lám, olyan hullámos, mint az övé. Én meg éjjel, amikor a tesóm elaludt, levágtam a tincseit, hogy ne hasonlítson annyira az anyánkra."

Mi lehet az oka a kivételes bánásmódnak?

Gazdag Enikő pszichológus szerint néha valamelyik gyerek a szülő gyerekkori vágyait teljesíti be, például éppen olyan remekül sakkozik, mint az apuka, aki annak idején nem vihette sokra, de majd most a kedvenc csemete igen. Máskor nagyon hasonlít valakire, aki kedves a szülő számára, nem feltétlenül éppen a "kivételező" szülőre, lehet az a korán elhunyt nagymama, vagy a testvére, esetleg mégis csak önmagát látja benne, és ettől közelebb érzi magához azt a gyerekét. Míg a másikkal, aki éppen azokat a tulajdonságokat hozza, amelyeket önmagában sem kedvel, elutasítóbb lehet.

Akad olyan helyzet is, amikor a "kedvenc" a sutaságával, törékenységével, esendőségével hívja elő a plusz szülői szeretetet, mert rá jobban kell figyelni, vigyázni, a széltől is óvni kell. Akad olyan helyzet is, amikor az egyik gyerek viszonya a szüleihez a kezdetektől konfliktusokkal terhelt, mert "nehéz csecsemő" volt, hasfájós, nehezebben kezelhető, mint a másik, aki már születése pillanatában mosolygott a világra, és ez, a gyerekek csecsemőkori habitusa határozza meg a szülők hozzáállását a gyerekeikhez. Vagyis amelyik könnyebben adaptálódott a világhoz és a szülőkhöz, ő lesz a kedvesebb. Vagy éppen fordítva.

Egy laikus harmadik személy, egy barát vagy egy szomszéd, akik látják ugyan, mi történik, nem tehetnek semmit az ügyben, hiszen a probléma létét a szülőnek vagy a gyereknek kell felismernie, megfogalmaznia. Az "érzelmileg elhanyagoltak" azonban - és ez egyben nem azonos a valódi elhanyagolással, hiszen vele is törődnek, csak kevesebbet, mint a testvérrel - már gyerekkorban produkálhatnak olyan tüneteket, amely miatt szakember - pedagógus - is felfigyelhet a dologra, mert a folyamatosan karcolásokat begyűjtő gyerek tanulmányi eredményén, egész magatartásán látszódhat, hogy nagy vihar kavarog a lelkében. Szorongóvá válhat, rágja a körmét, dadogni kezd, alvási problémák léphetnek fel, tanulási zavarai lesznek és így tovább. Ha a szülő nyitott a változtatásra, akkor hosszas családterápiás foglalkozásokon lehet a dolog mélyére ásni és változtatni a családi "hierarchián".