Extra terápiák férfibánatra - a facér pasi naplójából

A neve Péter, és tényleg tök normális, nem hajtja a csajokat, bár volt, hogy azok rendesen hajtották, és az sem titok, hogy nem mindig tudott megugrani előlük. Mesélte, hogy egyszer egy marseille-i matrózkocsmában négy nemzetközi fotómodell próbálta asztal alá itatni egymást, hogy aki majd talpon marad, az hazavihesse. Az egyiknek sikerült is, egy kikötői ház panorámás teraszán történt meg, ami megtörtént, de hiába volt közben festői napfelkelte, Péter fejben egész máshol járt.

Húszassal fiatalabb nálam, de volt már gondja szépen, ám azt is tudja, hogyan lehet túllépni a pofára eséseken. A marseille-i cucc persze pont nem pofára esésnek hangzik, viszont annak volt a következménye, mert azután történt, hogy Péternek véget ért egy hosszú kapcsolata.

Az volt a gáz, hogy a csaja olyan faszival lécelt le - közös baráttal -, akit Péterrel együtt ápolgattak a faszi párkapcsolati gebasza után. Oké, van ilyen, de a csaj mindjárt be is kapta a legyet a faszitól, pedig sokáig úgy volt, hogy azt majd Pétertől kapja be.

Péter akkor jött rá: ha zrí van, akkor utazni kell, elmenni messzire. Amúgy táncművész a srác, annak sem hétköznapi, de a légybekapós zrí után a társulatot is hátrahagyta, meg a nettó nyolcvanat, és ment Marseille-be. Csak az nem volt elég messze, de onnan aztán eltalált Mexikóba, és az már oké volt. Ott egy háromtagú, faszikból álló, ám ugyancsak nemzetközi szitárzenekarral keveredett barátságba. Azok a csávók is megéltek egy s mást, de Péter azt mondja, amikor ülnek együtt, és csak bámulják szótlanul az óceánt, akkor nem fáj semmi.

Péter különben a húgomék régi haverja, úgyhogy etethettem őket is, amikor átjöttek, de megérte a kiadás, mert ilyen normális, tiszta lelkű, ráadásul esztétikus pasit én még nem láttam élőben, max. filmen. Most a szüleit ugrott haza meglátogatni, közben egy modellmeló is beesett neki, így hát megnézheted te is a srácot: farmert reklámoz gigaposzteren az egyik pláza oldalán.

Egyébként azt mondták neki az ügynökségen, hogy csak egy kis brossúrához lesz a fotó, de amikor megtudta, hogy fél Európában ő a kampányarc, és kezdett balhézni, akkor azért a hetven rugós gázsijára rányomtak még egy százast. De mert pampogott, azt is mondták neki, hogy többet tőlük melót soha.

Erre meg Péter azt mondja, hogy mifelénk bármilyen viszonylat, legyen üzleti vagy párkapcsolati, totál önzés meg átverés. Megy is mindjárt vissza Mexikóba, pedig úgy volt, hogy kicsit még marad. Ott amúgy mindenes egy panzióban a művészeti diplomájával, de oké a mindenesség - besegít a recepción, szemetet szelektál, ilyesmi -, mert összejön abból annyi, mintha kampányarc lenne fél Európában.

Teszem hozzá, Péter azért kérdezte, szerintem van-e bármi értelme annak, hogy ifjú éveit és a majdani idősebbeket ne Mexikóban pergesse le, nagyobbrészt az óceánt bámulva. Konkrét válasz helyett azt feleltem, hogy a tenger bámulását már én is felfedeztem, mint a megoldhatatlan feladványok elhessegetésére alkalmas terápiát. Csak én Norvégiába mentem - miután bedőlt a házasságom, és anyagilag kis híján padlót fogtam -, ráadásul télvíz idején, így hát miközben a hullámok mosták belőlem kifelé a fájdalmat, a terápia mellékhatásként majd' befagyott az, amit ilyenkor nem szokás ideírni.

Úgyhogy azt is mondtam Péternek, könnyen lehet, hogy hamarosan utána megyek Mexikóba, ahol sosincs hideg, és majd elülünk ott vele, meg a szitárzenekarral a parton, amikor már végeztünk a portán, meg a hulladékkal.