"Zokogva ordítottam, hogy csináljanak valamit, mert el fogok ájulni" - Így szültem én

Viki nyolc éve van együtt a párjával, Imivel. Három év házasság után látták elérkezettnek az időt a családalapításra, ám nem minden a terv szerint alakult.

"A babát terveztük, és azt hittem, minden úgy történik majd, mint a lányregényekben: amint eldöntjük és próbálkozunk, össze is jön a pici. Mondanom sem kell, ez nem így történt. Négyhónapnyi próbálkozás után én már kezdtem feladni, és attól féltem, mesterséges megtermékenyítésre lesz majd szükség. Ekkor azonban már megfogantam, csak még nem tudtam róla. Júniusban, amikor elmaradt a menstruációm, rohantam a patikába terhességi tesztet vásárolni. Bementem a fürdőszobába, a párom ekkor már otthon volt. A pozitív teszttel a kezemben kimentem hozzá, és kértem, hogy jöjjön velem. Ő éppen focimeccset nézett, mondta, hogy majd később, erre én visszafordultam, hogy 'ja, nincs semmi, csak meg akartam mutatni a pozitív terhességi tesztem'. Majdnem leesett az ágyról! Azonnal kiszaladt a fürdőbe, és a teszttel a kezében rohant vissza, felkapott, és rohangált velem a lakásban örömében."

Rettegés az ismeretlentől

A terhesség a nagy öröm ellenére nem tartozott Viki kedvenc időszakai közé. A szüléssel kapcsolatban pedig jobban félt az ismeretlentől, mint a várható fájdalomtól.

"Kezdjük ott, hogy amint az ember megtudja, babát vár, beindul a folyamatos aggódás a piciért. Majd a nem várt tünetek, például ha ittam, ha nem, folyton WC-re kellett mennem, néha vérezgettem is, és sokszor nem tudtam aludni, mert a hormonok olyan gőzerővel dolgoztak. Aztán a növekvő pocak okozott kényelmetlenségeket, légszomjat, én ráadásul terhességi diabéteszt is kaptam, ami három hónap kőkemény diétával járt. De egyfolytában csak arra gondoltam, hogy a negyvenedik - illetve nekem a negyvenegyedik - hétre csoda születik majd, és ez megér bármilyen szenvedést vagy kellemetlenséget. A várandósság alatt már elkezdtünk készülni a szülésre, jártunk terhestornára, intimtornára, és homeopátiás szereket is szedtem."

A kiírt napig végül nem indult el a szülés, az orvosok már a mesterséges megindítás időpontját is kitűzték, amikor a baba egy nap elindult kifelé.

"Amikor távozott a nyákdugó, és elkezdődtek a fájások, először el sem akartam hinni, hogy itt az idő, lelkiekben már a kórházi indításra készültem. Mikor aztán felfogtam, hogy megindult a szülés, olyan nyugalom áradt szét bennem, hogy még én nyugtattam a férjemet, szüleimet, barátaimat, hogy minden rendben. A férjem nagyon izgult, az édesapám pánikolt, anyukám meg csak simogatta a fejem. Hajnalban értünk be a kórházba, és az 5-10 perces fájásokat még könnyen viseltem, a férjemmel még nevetgéltünk is. Majd jöttek a 2 percesek, és valahogy elmúlt a nevethetnékem. A szülésznőm megrepesztette a magzatburkot, és onnantól kezdve már a szememet sem voltam képes kinyitni az erős és egybefüggő fájások miatt. Ekkor kellett megtudnom, hogy az az orvos, akit felkértünk, vigye végig a terhességem, és vezesse le a szülést, nem tud eljönni, így az ügyeletes orvos gondjaira lettem bízva."

Nem tudott kibújni a baba

Viki szerette volna átélni a szülés csodáját, de a kitolási szakaszban gondok adódtak, így végül sürgősségi császármetszésre volt szükség.

"Az ügyeletes orvos megvizsgált, majd közölte, hogy eltűnt a méhszájam, és nagyon nem örült, hogy a tolófájásokat egyáltalán nem érzem. Oxitocin infúzióval próbálták segíteni a folyamatot, de az a tolófájások helyett olyan mértékű fájásokat generált, hogy én, aki nagyon jól bírom a fájdalmat, zokogva ordítottam, hogy csináljanak valamit, mert el fogok ájulni. Szerintem ezt a picikém sem viselte jól, elkezdett leesni a szívfrekvenciája. Öt perc múlva már az aneszteziológus doktornő adta be a spinális érzéstelenítést a gerincembe, és vittek a műtőbe sürgősségi császárra.

Végül 4200 grammal és 58 centivel megszületett a lányunk, Boglárka. Amint kiemelték a pocakomból, felsírt, mint egy kiscica. Ha becsukom a szemem, ezt a hangot még mindig hallom. Aztán elvitték megmérni, megtisztogatni, én csak annyit láttam belőle, hogy eszméletlen nagy haja van. Később odahozták az arcomhoz, megpuszilgattam, majd kivitték az apukájához. Innentől nincsenek emlékeim, valószínű, hogy az érzéstelenítő kiütött. Fényképekből viszont látom, hogy a műtét után a kezembe adták és picit hármasban lehettünk. Később az is kiderült, hogy a baba azért nem tudott kibújni, mert erős a nyakizma, és folyamatosan ellentartott a kitoló erőnek. Olyan erős volt, hogy pár órásan már tartotta, forgatta a fejét."

Azt a néhány órát, amit távol kellett töltenie kisbabájától, Viki nagyon nehezen viselte. Végül persze odavitték hozzá, és teljes lehetett a boldogság.

"Csodálatos volt először átölelni, megfogni, megpuszilni a picit. Valahogy minden olyan természetes volt, mintha mindig így együtt lettünk volna. A szoptatás is azonnal ment, mint a karikacsapás. A császármetszés sebével az első egy hétben a mozgás, alvás, fürdés nagyon kellemetlen volt, de aztán a fájdalom egyre elviselhetőbbé vált, végül elmúlt. Imádtam anyának lenni már az első perctől kezdve. Ezt az érzést minden nőnek át kell élnie, mert ettől lesz teljes az élet. Büszke vagyok, hogy nem vártam 30 éves koromig az első gyermekemmel. Azóta ismét várandós vagyok, június 2-ára vagyok kiírva."

Boglárka érkezése - a kispapa tollából

Viki férje, Imi végig párja mellett volt a szülésnél, rendhagyó módon sorozatunkban most ő is megosztja az élményeit.

"A terhesség alatt nem igazán tudtam hova tenni az érzésemet. Tudtam, láttam, éreztem, hogy gyerekünk lesz, de nem fogtam fel igazán. Vikit a vége felé már sajnáltam, szerettem volna segíteni, de nem tudtam, és a tehetetlenség nagyon bosszantott. Nem igazán bírom a kórházak légkörét, így igencsak tartottam a szüléstől. Persze próbáltam segíteni közben, figyeltem, hogy Viki rendesen vegye a levegőt, de a komplikációknál nagyon megijedtem.

Amikor az orvosok sürögtek-forogtak körülötte, és elvitték a műtőbe, akkor kezem-lábam remegett. Húsz percet álltam a szülőszoba előtt a folyosón, senki nem tájékoztatott semmiről. Aztán egyszer csak meghallottam, hogy Boglárka felsír, akkor kiszakadt belőlem minden. A szülőszobában kettesben lehettünk, és sírtunk mind a ketten, büszke voltam, és nagyon boldog. Vikiről eleinte még nem kaptam megnyugtató híreket, aztán kitolták, beszéltünk, láttam, hogy minden rendben van vele is. Ekkor lett vége végleg az aggodalomnak."