"A férjem odanézett, elsápadt és kirohant" - Így szültem én

Erzsi négy gyermek édesanyja, akinek második gyermekénél sem terhességi toxémiájára, sem a baba leeső szívhangjára nem reagált megfelelően az orvosa, így sokat kellett küzdeniük, mire elérték, hogy a kisfiú teljes életet élhessen. Bár Erzsi bizalma megrendült az akkori orvosában, harmadik, illetve nemrég negyedik gyermekre is vállalkozott - most utóbbi születését meséli el.

Ha jönni akar a baba...

Bár Erzsiék egyáltalán nem tervezték a negyedik babát, ő jönni akart, annyira, hogy majdnem megszületett idő előtt.

"Dominik nem volt tervezett baba. Már újra munkába álltam, a keresetem pedig nagyban megkönnyítette az életünket. Megesett, hogy eszembe jutott egy negyedik baba lehetősége, de nem szerettem volna újrakezdeni az éjszakázásokat, rettegni a terhesség alatt, vagy a szüléstől. Ráadásul már 35 éves voltam, túlsúlyos, a helyzetet pedig nehezítette a tönkrement gerincem és a visszeres lábaim, így nem gondoltuk, hogy negyedik gyermekre vállalkoznánk - ő másképp gondolta.

Szeptember közepén épp a buszon utaztam, és furcsamód nagyon erősen kezdtem érezni a szagokat, majd jött egy enyhe hányinger is. Kicsit meghökkentem, majd azonnal gyanút fogtam. Akkor még egy hét volt a következő menstruációmig, de még aznap beszereztem biztos, ami biztos alapon négy darab terhességi tesztet. Az elsőt direkt este csináltam meg, mert ha terhes is vagyok, az alacsonyabb HCG-szint miatt legalább nem szembesülök vele azonnal - akkor valahol mélyen már tudtam, hogy várandós vagyok, de ennek tudatosulása mindent megváltoztatott volna az életemben, így próbáltam 'menekülni'.

Amikor megláttam a második csíkot a teszten, abban a pillanatban eltűnt a régi életem, és berobbant az új. A zuhany alatt már nevettem és potyogtak a könnyeim örömömben, de a családnak csak másnap mondtam el a nagy hírt. A boldogság nem volt túl felhőtlen a férjem részéről az anyagiak miatt, de én már akkor szerelmes voltam ebbe a babába - ez a mély kötődés még számomra is új volt."

"Áprilisra már mozdulni sem tudtam"

"A kilenc hónapot viszont nehéz volt végigcsinálni. Január végéig dolgoztam a gyed érdekében, s mivel fizikai munkát végeztem, ezért minden nap könyörögtem a fiamnak, hogy kapaszkodjon erősen, mert muszáj dolgoznom, de nem akarom elveszíteni. Amikor februárban végre hátradőlhettem, hogy pihenjek, egy kórházi vizsgálatra érkezve beindult a szülésem. Ahogy meglátott az orvosom, már vitt is a szülőszobára, kaptam infúziót és befektettek. Végül sikerült megállítani a folyamatot, de kiderült, hogy Dominik két héttel nagyobb a koránál."

Bár a koraszülés veszélye már nem fenyegetett, Erzsi élete nem lett könnyebb egyre erősödő fájdalmai miatt. Végül a 37. héten ismét beindult a szülés, és ezúttal senki és semmi nem tudta visszatartani Dominikot.

"Amikor márciusban hazaengedtek a kórházból, próbáltam pihenni, de akkor meg a gerincsérvem okozott problémákat, a szeméremcsontom pedig egész egyszerűen kettévált - legalábbis én így éreztem. Április végére már mozogni sem bírtam, de ülni, állni, feküdni is nagyon nehéz volt. A családom szerencsére nagyon jól viselte az állapotomat, és nagyon sokat segítettek. Május közepén már a 36. hétben jártam, mikor az utolsó kötelező ultrahangra mentem. Az orvos unottan, megszokott mozdulatokkal kezdett vizsgálni, de már az első méréseknél kerekre nyílt a szeme, és izgatott lett. Majd újra megmért. Kézzel is megtapogatott, és végül elmondta, hogy a mérései alapján ez a baba már most átlépte a 4 kilót.

Mikor az orvosom meglátta a mérési eredményeket, már írta is a beutalót a kórházba. Ugyanabba a szobába kerültem, ugyanabba az ágyba, szerencsére emberséges nővérek és orvosok vettek körbe. Végül megegyeztünk abban, hogy ha nem indul be magától a szülés, akkor muszáj lesz megindítani, és ha a mérete miatt beszorulna a baba, akkor azonnal megyünk a műtőbe. Nem rémültem meg ezektől a hírektől, biztonságban éreztem magunkat. Viszont a méhszájam - aminek felpuhulása a szülésindítás feltétele volt - nem akarta magát megadni. Akkor már többször sírtam a fájdalomtól, mert az ágyról alig tudtam lemászni, így végül május 23-án az orvosom megkönyörült rajtam, és 'megvizsgált'. Ez azt jelenti, hogy megpiszkálta a méhszájamat, aminek már egy óra múlva jelentkezett a hatása, és elkezdődtek a kontrakciók. Aznap éjjel alig mertem aludni, de még reggelre sem indult be igazán a szülés, bár a reggeli vizsgálatnál már örömmel állapította meg az orvos, hogy a méhszájam kinyílt, a baba lejjebb ereszkedett, így holnap burokrepesztéssel indíthatjuk a szülést. Fel sem tudtam fogni. Alig pár órát aludtam, hajnal háromkor már ébren is voltam."

"A férjem odanézett, elsápadt és kirohant"

Mivel Erzsi harmadik szülésénél kisebb "baleset történt", nagyon örült a szülést előkészítő folyamatoknak. A szülés nehezen indult be, és a végére nehezen volt elviselhető, de Erzsi a végén boldogan szorította magához hatalmas kisfiát.

"Hajnal fél 5-kor az éjszakás nővérke megborotvált, megkaptam a beöntést, lezuhanyoztam és vártam. Negyed nyolckor a főnővér levitt a szülőszobába, sok szerencsét kívánt és átadott az ottani személyzetnek. Az orvosom nyolc órakor repesztette meg a magzatburkot, ami meglepően jó érzés volt. Fél óra múlva a férjem is megérkezett, és együtt vártuk, hogy beinduljon a szülés, és megismerhessük Dominikot végre. Egy ideig viszont semmi sem történt. Infúzióban kaptam valami szert, ami szerintem boldogságszérum lehetett, mert órákig nagyon jól éreztem magam: nevetgéltem, énekelgettem, és mikor 10 óra környékén már állhattam is, hogy a gravitációval segítsek a természetnek, még táncikáltam is. Három percenként jöttek az összehúzódások, de nem voltak fájdalmasak, inkább kellemesek, én pedig nagyon boldog voltam. Délben viszont bejött az orvosom, és kimondta a szomorú valóságot: semmit sem haladtunk, így mégis megkapom a csupán végső esetre tartogatott oxytocint.

Ahogy bekötötték, szinte azonnal elborított a fájdalom. Elmúlt a jókedvem, már nem éreztem magam csodásan. Összegörnyedtem, ahogy összeszorított a görcs, és csak jajgatni volt erőm. A férjem remekül állta a sarat: ha jött egy fájás, akkor a mellkasára dőltem, közben pedig az infúziós állványt szorongattam. Amikor vége volt a fájásnak, gyorsan megtörölgette a homlokom, vizet adott, majd nekifutottunk az újabb körnek. Az orvosom negyed óra múlva bejött megnézni, adatott egy no-spa injekciót, mert a méhszájam nem tágult rendesen, és 2-3 órán belülre babát jósolt.

Mivel az oxytocin azonnal kétperces fájásokat hozott, és éreztem a feszítést a testemben, tudtam, hogy sokkal hamarabb lesz meg a kicsikém. A szülésznő is ezt támasztotta alá, aki csak annyit mondott: a jajgatásból ítélve itt inkább egy órán belül lesz baba. Öt perc múlva ismét visszanézett, megkérdezte, érzem-e a tolófájásokat, s miközben bizonytalankodtam a válaszon, kiszaladt valamiért. Ekkor éreztem, hogy valami folyik belőlem, és azt hittem, az előző szülésnél történtek ismétlődnek újra, de tévedtem. A férjem odanézett, elsápadt és kirohant kiabálni a szülésznőért, aki benézett, és ő meg az orvosért kezdett kiabálni. Mire odaért, én már magamon kívül voltam, rettegtem és segítségért kiabáltam. A férjem odakinn zokogott, mert azt hitte, baj van, és ismét tragédia történik, mint a másik fiunk esetében."

Három nyomás után megérkezett

Miközben a szülésznő a gátvédelemmel volt elfoglalva, Erzsin eluralkodott a fájdalom, de Dominik - méretei ellenére - meglepően könnyen világra jött.

"Mivel gátvédelmet kértem, csak úgy záporoztak rám a parancsok: most nyomjon, most nem, most egy kicsit. A második nyomásnál már zokogtam, annyira fájt, de akkor elhangzott a világ egyik legszebb mondata: még egy nyomás és kinn van a baba! Valóban így volt. Három nyomással kiszáguldott belőlem Dominik, 12 óra 35 perckor. Amikor a válla áthaladt, akkor már üvöltöttem, de ahogy megszületett az apró teste, felnevettem, és még összekötve, csatakosan, mázosan odaadták a karjaimba. Ahogy rám rakták, abbahagyta a sírást, és rám nézett. Sírtam a boldogságtól.

Mikor elvitték megmosdatni, le is mérték: a 37. hétre született fiam 4300 gramm és 55 centi volt. Ennek ellenére a gátam meg sem repedt, és vágni sem kellett, nagyon jól éreztem magam. A férjem hozta vissza a babát, és a karjaimba rakta. Én pedig megköszöntem Dominak, hogy teljesítette a kérésemet: ugyanis a terhesség alatt arra kértem, hogy segítsen szülés közben, mert én elbénázom. Megtette. Ott feküdt rajtam, csak néztük egymást, majd megszoptattam. Közben a férjem elment a többi gyerekért az iskolába, mi pedig ott maradtunk ketten. Átöleltem a csöpp testét, akkor ő már aludt, majd én is követtem, így együtt pihentük ki az érkezését.

Bár szülés után nagyon erős vérzésem volt, mára már majdnem rendbe jöttem. Hála a rooming-in kórháznak, éjjel-nappal Domival lehettem, de már az is kín volt, amikor este elvitték fürdetni. A kórházból már egy hónapja hazajöttünk, Domi csodálatosan nyugodt és békés baba. Nagy boldogság nekünk."