Válás után: Ne a gyereken állj bosszút, ha megcsaltak!

Bosszú! Bosszú! Bosszú!

"Amíg tehetek ellene, addig tenni is fogok, hogy Borcsa ne legyen veled! Megcsaltál, elhagytál minket, semmi közöd többé hozzánk!" - a volt feleségem üvöltötte ezt egy olyan alkalommal, amikor sokadik próbálkozásra sem tudtam a nekem járó hétvégén elhozni a 6 éves kislányomat" - meséli Viktor. "Valójában volt igazság abban, amit mondott: valóban megcsaltam. Nagyon csúnyán. Valóban én voltam az, aki aztán ki is akart lépni a kapcsolatból, de nekem nem hozzájuk, hanem a lányomhoz van közöm. Ezt nem veheti el tőlem, ez nem fair, ehhez nincs joga. De nem is ez a legnagyobb bajom, hanem, hogy érzem, mindezt nem józan megfontolásból teszi, nem azért, mert úgy érzi, a gyerek érdeke azt kívánja, hogy a lányunknak ne kelljen újra meg újra alkalmazkodnia a változó helyzethez. Tudja, mellettem ugyanolyan biztonságban van a kicsi. Szóval az, amit Inez, a volt feleségem tesz, az színtiszta, méregerős bosszú, amit az elhagyottság miatti csalódás, félelem és düh generál. Fél éve nem láttam a kislányomat, és most már nem tehetek mást, bírósághoz fordulok, hogy apai jogaimat érvényesíteni tudjam. A legjobban az fáj, amikor elképzelem a lányomat, aki imádattal csüngött rajtam, hogy sír utánam, hogy szeretne velem (is) lenni, és hallom a telefonban a hangján, a félénk kis reakcióin, a menekülésén - apa le kell tennem -, hogy ellenem hangolja az anyukája."

Világok harca közt veszik el a gyerek

Mit veszít a gyerek, ha nem találkozhat az egyik szülővel? Tulajdonképpen a fél világot! Hiszen addigi életének minden mozzanata mindkét szülőhöz köti. Ez akkor is igaz, ha egyik vagy másik fél szerint a párja a válás előtt nem vette ki részét intenzíven a gyereknevelésből.

"Rossza apa és rossz férj vagy! Soha nem segítettél a háztartásban, a gyereknevelésben, és velem sem foglalkoztál!" - vagyis szerinte nincs is mit elveszítenie a kicsinek. A haragos fél egy kicsit mindig torzítva látja a kérdést, eltúlozva a maga szerepét, és alábecsülve a másik jelentőségét a gyerek életében. Mert ez egy ilyen helyzet. Ez tulajdonképpen egy verseny, ahol a tét a gyerek ragaszkodása, amely csak úgy valósulhat meg maradéktalanul, ha a gyerek a másik szülőt megtagadja. A gyerek azonban nem méricskéli a szülővel töltött időt, amennyi idő és közös cselekvés jutott neki addig az apából vagy az anyából, azzal volt kerek és teljes az élete. A biztonsága sem az időn múlik, hanem a hiten és az érzésen, hogy ők egybe tartoznak. Nem tudja, nem is akarja egyik szülőjét sem megtagadni, és ha a feladat, a kimondott, sőt már a sugalmazott elvárás az, hogy fordítson hátat érzelmileg és a valóságban is (rendszerint) az apukának, akkor azt, ha látszólag meg is teszi, egy életre szóló sebet hasít a lelkén a veszteség. Mindeközben számára érthetetlen és feloldhatatlan értékkonfliktussal küzd: hiszen szeretete mindkét szülő felé korlátlan, és ami a legfontosabb, elvárásoktól mentes, valamint nem képes valódi lojalitásra csak az egyik szülő felé. Morálisan nem mérlegel, csak szeret és beleroppan, ha hamis lojalitásba kényszerítik.

Gábor (34 éves köztisztviselő) azt figyelte meg, hogy kislánya minden alkalommal, amikor a volt feleség lakásán találkozhatott az akkor ötéves kislánnyal, a kicsi minden apjának adott ölelés közben figyelte az anyuka arckifejezését, majd rohant, hogy anyját is megölelje, mielőtt kitörne a vihar. Így ölelésekkel próbált egyensúlyt teremteni, és ez iszonyatosan nagy teher volt a kicsi vállán, ráadásul azzal a szülővel mindenképp "jóban kell lenni", akinél tartózkodik. Elemi érdeke kívánja így.

"Azt láttam, hogy Virág valami hihetetlen gyorsan nő fel, szinte koravénné vált lelkileg, értelmileg - mivel a felnőttek játszmázásait idejekorán elsajátította, de érzelmileg komolyan sérült és minden szó, cselekedet mögött hátsó szándékot, tartalmat keresett."

Fizess, ha látni akarod!

A túszejtés tipikus módja, amikor akkor láthatja csak a maga rendje és módja - egyébként a törvény által előírt időben és beosztásban - a kicsit a szülő, ha fizet. Néha csak a kötelező gyerektartás "kikényszerítése" a cél, néha ennél több. Sok apuka azonban nem azért késik a szükséges összeggel, mert nem érzi felelősségét a továbbiakban a kicsi ellátásában, vagy hogy jólétét biztosítsa, hanem azért, mert a válással anyagilag padlóra került. Esetleg albérletbe kényszerült, vagy számára előnytelen egyezséget kötött a volt feleséggel, amit akkor nem gondolt át - vagy csak érzelmein keresztül mérlegelt -, és egyszerűen nincs miből finanszírozni a gyermektartást, illetve a saját életét.

Az elhagyott fél viszont mindig többet akar az anyagiakból, hogy a saját fájdalmát kompenzálja, esetleg hogy a gyereknek többet adjon, mint annak előtte és ezzel is biztosítsa ragaszkodását. Ráadásul ettől kezdve a gyerekkel maradt szülő minden figyelme a gyerek felé fordul és feladatának érzi annak már-már szélsőségekbe is átcsapó fejlesztését.

"Egyszer csak elkezdődött a különórák, szakkörök, fejlesztőházas foglalkozások ideje. És jött az újabb követelés, hogy mindezt a gyerektartáson felül fizessem. Nem tudtam, honnan is tudtam volna fedezni a költségeket, maradt tehát a bűntudat: 'mert miattad nem tud a gyerek részt venni a foglalkozáson', és kezdődött a 'büntetés'. A láthatás előtt a gyerek váratlanul belázasodott, fájt a hasa, vagy arra az időpontra került valami halaszthatatlan esemény, amire ő akarta magával vinni a kicsit. Szóval, ha fizettem, egyenes volt az út. Ha nem fizettem, ezernyi trükkös akadályba ütköztem" - magyarázza Gábor.

Gyere vissza hozzám!

Sokszor egyáltalán nem a gyerekről szól a dolog, sokkal inkább arról, hogy a gyerek ürügyén kényszerítse döntése megváltoztatására az elhagyott fél a párját. Vagyis azért kell vesszőfutásnak is beillő módon megküzdenie a kapcsolatból távozó félnek a gyerek láthatásáért, mert azt hiszi a gyereket nevelő szülő, hogy a másik előbb-utóbb annyira vágyja majd a régi harmóniát, hogy inkább visszatér a családi fészekbe.

Pedig nagyon kicsi a valószínűsége, hogy zsarolással lehetne újraépíteni a párkapcsolatot, ám az biztos, hogy a gyerek szenvedő alanya lesz a nemtelen huzavonának. Hiszen szinte biztos, hogy szeretné azokat a pillanatokat megélni, és azokat az élményeket magáénak tudni, amit a távozó szülő adhat neki. Szeretné kifejezni valódi, őszinte, befolyásoltság nélküli érzéseit. Tiszta ölelésre vágyik, és meghitt pillanatokra mindkét szülővel, és ha ezt nem kaphatja meg, akkor azt veszteségnek könyveli el.

András, 40 éves: "Szerintem Anna a mai napig abban reménykedik, egy napon majd valamilyen csoda folytán visszatérek hozzá. Pedig öt éve elváltunk, ma már tízéves a közös fiunk, és elmúlt az az idő, amikor sakkban tudott tartani a gyerekkel. Sokszor csak akkor láthattam a fiamat, ha helybe mentem. Ott, az ő szeme előtt ölelhettem, játszhattam, kommunikálhattam vele. Tudom, kikényszeríthettem volna, hogy másképp legyen, elérhettem volna, hogy a volt páromtól távol történjen meg a kapcsolattartás, de attól féltem, még aljasabb eszközhöz folyamodik válaszul. Maradt tehát az irányított, ellenőrzött láthatás, és neki az illúzió, hogy egy család vagyunk."