Csonka András blogja: Anyu, ugye hallasz?

Ma megint megkérdezte tőlem valaki, hogy el tudtalak-e engedni. Miért kell ezt forszírozni, mitől olyan lényeges ez? Miért, akkor jobb lesz nekem, ha “elengedlek”? Na és az mi, hogy elengedni? Az anyámat? Ugyan már!

Tudod, van egy kép a falamon, a sok tucat emlék és élménykép között. Egy portré. Ennél szebbet nem láttam rólad sosem. Pedig sosem tudtam eldönteni, hogy elgondolkodó vagy inkább szomorú a tekinteted. Amikor elmentél, és ez a kép kikerült oda a falra, mindig elbőgtem magam, amikor megpillantottalak rajta. A szomorúságot nem bírtam elviselni a szemedben és persze baromira sajnáltam magamat is. Pedig akkor még nem tudtam, hogy minden, amitől féltem, hatványozottan vár rám.

Anyu, ugye hallasz? Hallod, amikor színpadra lépés előtt azt kérem, hogy fogd meg a kezem? Hallod, amikor csak úgy magamban tépelődöm, rágódom, sokszor pitiáner marhaságokon? Iszonyatosan hiányzik az, hogy veled, csak veled beszéljem ki a lelkemet! Miért van az, hogy lenne lehetőségem a családommal, a barátaim jó részével, és nem megy? Nem megy! Soha nem tudom levetkőzni az érzést, hogy a saját nyavalygásom csak az enyém, gyűlölöm, ha sajnálnak, pláne ha sajnálkozik bárki is! Micsoda őrület az a kettősség, ami egyre nehezebbé tesz mindent? Egyik pillanatban magamra zárom a koporsót nagy önsajnálatomban és belekaparom magam a földbe, máskor meg földrengésnyi energia tombol bennem, és úgy érzem, felfalom a világot, és minden falat ledöntök, még azokat is, amiket én építettem “gondos” munkával magam köré.

Mit akarok a világtól? Mire számítok? Na és a világ akar tőlem még valamit?

Félek, Anyu!

Tudom, hogy te a sejtjeimbe látsz és érzed ezt is.

Szükségem van rád, és segítened kell! Meg kell mutatnod az irányt! A döntéseimben ott kell lennie a te gondolataidnak is! Beszéltem hozzád sokat és sokszor, most majd írni is fogok neked! Mindenről. Nyugi, nem lesz dráma, ne félj, mert az élet azért habostorta is, sokszor!

Őszinteség! Ez számít már csak és ez érdekel. Na de meddig terjed az igazmondás? Mikor válunk kiszolgáltatottá az őszinte szavak miatt? Nem tudom, nem akarok patikamérlegen méricskélni. Pedig kénytelen vagyok. A világ egyre szemetebbé válik, és tudom, hogy sokan nyűszítenek a saját vagy környezetük hazug, mocskos, álságos történései miatt.

Azt is tudom, hogy rengeteg a jó ember. Filctollal vastagon aláhúzva: jó ember! Amit ez így kifejez, azt nem kell külön magyarázni. Meg kell őket keresnem. Össze kell gyűjteni őket. Úgy tűnik, manapság a jó, az egyben gyenge is. Az erősek nagyszájúak, harsányak. Az is lehet, hogy jók, bár ez azért nem annyira tipikus.

Mindegy is, az élet akkor is szép, ha sokszor nincs is kedvünk hozzá.

Szóval no dráma, főleg no para, ma például büszke lettél volna rám, főztem egy jó nagy adag spenótot. Persze, hogy mirelitből, miért, majd pucolgatom a spenótleveleket? Vagy azokat nem is kell pucolni? :-) Képzeld, olyan sok lett, hogy a te módszereddel tartósítottam. Tejesdoboz kimosva, teletöltve, és be a mélyhűtőbe. Mint a kis építőkockák. Kettő már van. Ezzel teljesítettem a tervet. Holnap megint étterembe megyek, szerintem jobban járok... :-)

Most búcsúzom, Anyu! Illetve egy nagy frászt! Dehogyis!

SOHA!