Kétnyelvű gyerek – áldás vagy átok?

Egy vegyesházasságból született gyermekhez mindkét szülő beszélhet a saját anyanyelvén, a kicsi mindkettőt meg fogja tanulni. Néha keverni fogja őket, és lehet, hogy kezdetben szegényesebb lesz a szókincse hasonló korú társainál, de ez teljesen normális, hiszen neki mindenre kétszer annyi kifejezést kell megjegyeznie. Felnőttként is gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy körül kell írnunk valamit, mert nem jut eszünkbe a szó vagy a kifejezés. Mivel a gyermekek szókincse megközelítőleg sem vetekedhet a felnőttekével az a veszély fenyegeti őket, hogy ha nem tudják magukat verbálisan kifejezni, visszahúzódnak vagy ellenkezőleg, agresszívvé válnak. Egy idő után azonban rangsort állít majd fel a nyelvek között, nyilván a legjobban érvényesíthetőt fogja előnyben részesíteni, hiszen tudja, hogy az a jó, ha minél többen megértik.

De mégis, mi az az anyanyelv?

Mit tekintünk anyanyelvünknek? Annak az országnak a nyelvét, ahol születtünk? Vagy édesanyánk nyelvét, amit a legkorábban elsajátítunk mi is? De mi van azokkal a gyerekekkel, akinek édesanyja és édesapja is más-más anyanyelvű, egy harmadik nyelvű országban élnek és mondjuk az apa az, aki otthon marad a csecsemővel? Akkor az apanyelv lesz az anyanyelv? Láthatod, hogy ennek a fogalomnak a meghatározása sem olyan könnyű, mint azt elsőre gondolnád. Egynyelvűek esetében föl sem merül annak a kérdése, hogy melyik nyelvet vallják az anyanyelvüknek. A kétnyelvűeknél annál inkább. Sem az anyanyelv definíciója, sem a szociolingvisztikai kutatások nem zárják ki az egyén életében több anyanyelv jelenlétét: “Anyanyelvnek azt a nyelvet vagy nyelveket nevezzük, amelyet az ember gyermekkorában a szüleitől vagy a környezetétől megtanul, és azt a mindennapi élete során természetes módon, külön fordítás nélkül képes használni, illetve gondolatait ezen a nyelven képes a legkönnyebben kifejezni.” – jelentette ki korábban Tove Skutnabb-Kangas finn nyelvész. Szerinte az anyanyelv az elsőként megtanult nyelv, vagy az a nyelv, amellyel a beszélő mint anyanyelvével azonosul, illetve a beszélőt anyanyelvi beszélőként mások azonosítják, a legjobban ismert nyelv illetve a legtöbbet használt nyelv.

“Nézd, fligézek!”

A kétnyelvűek nyelvhasználatában gyakran előforduló jelenség a kódkeverés, kódváltás, ami alatt a nyelvek közötti szándékos vagy véletlen váltást értjük. Az egynyelvűek általában értetlenül állnak szemben a jelenséggel, és egyértelműen annak tudják be, hogy a gyermek nem ismeri kellőképpen egyik nyelvet sem, ezért váltogat azok között. A szakirodalomban fellelhető az igencsak negatív előjelű félnyelvűség fogalma is, amelyről akkor beszélünk, ha a kétnyelvű mindkét nyelvét meglehetősen hibásan birtokolja. A hiányosságok jelentkezhetnek mind a nyelvtanban, mind a szókincsben. A félnyelvűség bélyegét gyakran rányomják a gyermekekre is. A feltételezés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a gyerekek a nyelvi fejlődés folyamatában vannak. Az életkor előrehaladtával egyre kevesebbszer élnek a gyermekek a kódváltás lehetőségével, ami egyrészt a szókincsük bővülésének, másrészt annak a ténynek köszönhető, hogy felfigyelnek arra, így nem érti meg őket mindenki. A kódváltás a kétnyelvűség természetes velejárója. Okozhatja stressz, fáradtság, felfokozott érzelmi állapot. A nyelvelsajátítás kezdeti szakaszában a kódváltás inkább kényszeredett, és szókincsbeli deficit okozza.

A kétnyelvű identitástudat, avagy bikulturalizmus

Egy nyelv elsajátítása az adott nyelvet beszélő nép kultúrájának a birtokba vételét is jelenti. Sok esetben éppen emiatt ellentétes elvárásoknak kell megfelelniük, ami konfliktushoz is vezethet. Egy dologban biztosak lehetünk: a kétnyelvű környezetben élő emberek olyan magas kulturális szintet érnek el, amit az osztálytermekben nem lehet közvetíteni a nyelvtanulók számára. A kétnyelvű gyermek megtanulja értelmezni az országok közti különbségeket, és szinte minden esetben sikeresen integrálja azokat a személyiségébe. Számára ez olyannyira természetes, mint hogy két nyelvet beszél.