Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Szülinapi mészárlás, ahogyan én emlékszem

Szia, Anyu! Játsszunk! Ha megkérdeznélek, melyik szülinapi zsúromat említenéd első helyen, pécéznéd ki, jelölnéd csillaggal, vajon melyikre szavaznál? Szinte hallom, ahogy egyszerre kattog az agyunk, és beugrik egy évszám: 1971. Bár lehet, hogy nem emlékszem pontosan az évre, de az akkor történtek egy életre szóló emléket, vagyis inkább nyomot hagytak. Na jó, bennem is, de az, hogy az egyik vendégem soha nem lesz képes elfelejteni azt a napot, az is biztos.

Elég, ha egy nevet mondunk egyszerre: Kalmár Péter. Talált, süllyedt. Épp ma találkoztam vele egyébként. A tavaszi klímajavulás kikergetett a Komédiás kávéház teraszára, ott ebédeltem. Ahogy vigyázó tekintetem az arra barangoló turistákra vetettem, a távolból feltűnt, senkivel sem összetéveszthető, kicsit túl megfontolt, mondjuk úgy, lomha járása. Persze, hogy az én asztalomhoz ült, pedig volt körülöttünk még néhány szabadon, de nem is engedtem volna, hogy magamra hagyjon, a ritkán látott gyerekkori baráttal mindig van mire emlékezni. A tétova napsütésben, ahogy a tejfeles karalábéleves fölé hajolt, a borostája alatt újra megpillantottam a szája szegletében meghúzódó vágást, ami már szinte védjegye, arcának legfontosabb tartozéka, és amit nekem köszönhet. Én voltam a mészárosa hatévesen…

Na jó, tudom, ez csak ma hangzik ilyen tréfásan és könnyeden. Az a zsúr, akkor, ’71-ben nem úgy ért véget, ahogy a gyerekeiket elkísérő és jókedvűen kvaterkázó szülők elképzelték. Tudod jól, anyu, hogy világéletemben inkább közelítettem a vézna jelzőhöz, mint a fess és karcsú kisgyerek megnevezéshez. Azt is tudjuk, hogy Péter esetében a Jóisten nem fukarkodott a kilókkal, a szülei sem vonták meg tőle a franciakrémest, ha éppen arra támadt kedve. Nyugodtan alakíthattuk volna a gyerek Stant és Pant. Januári nap volt, az én születésnapomat ünnepeltük a mi lakásunkban. Habos kakaó, szendvicsek, kuglóf. Na meg: “gyerekek, menjetek játszani szépen”. Ez utóbbi mondat valahogy nem hagyott mély nyomot bennünk. A hallban voltunk, egy kanapéhoz közel ugráltunk. A kanapé mellett radiátor, rajta üveglap, rajta mindenféle kerámia dísztárgy. Péter, aki világéletében pont ezerszer volt vagányabb nálam, azt javasolta, hogy bunyózzunk. Két dologban már akkor biztos lehettem. Bunyóban és fociban rohadt béna vagyok. Na, de a saját zsúromon csak nem fogok megfutamodni! Péter lelökött a kanapéra, én meg nem találtam más megoldást a védekezésre, mint hogy lábbal próbáltam eltolni magamtól. Ez kicsit túl lendületesre sikerült. És Peti lecsúszott az ágyról a radiátor mellé, útközben pedig beleakadt az üveglapba, ami rázuhant, és a szájánál egy óriási vágást produkált. Ömlött a vér, ordibálás, rémült szülők. Onnantól kezdve én már nem is emlékszem, mi történt, az biztos, hogy a zsúrnak annyi volt.

Amíg élünk, képtelenség lesz lerázni magunkról ezt az emléket, mert Peti rendíthetetlenül cipeli a sebhelyet az arcán. Igaz, hogy mostanában már egy csaj miatti lovagias csetepaté nyomaként említi, de hát ennyi öröme hadd legyen! Tavaly ünnepeltük a nagyjából 40 éves évfordulóját a nagy sebesülésnek, így egy gyerekkori közös fotónkat újra elkészítettük vén fejjel. A különbség elhanyagolható! Tudod, az a fotó anno nálunk készült Siófokon, a stégen. Szerencsére ő már lusta a nagy balatonozásokhoz, így legendás szüleit, Marit és Tibit manapság szerintem én többet látom széplaki vakációjukkor, mint ő maga. Imádom a családot. Tudom, hogy te is mennyire szeretted őket. Gyerekkorunkban szinte minden vasárnap találkoztunk velük.

Csak azt áruld el, Anyu, hogy a téli vasárnapokon, amíg ti, szülők jókat röhögcséltetek a városligeti műjégpálya fűtött éttermében, minket miért hajtottatok ki a jégre, hogy ott megállás nélkül körözzünk, amíg a recsegő hangszórókból Korda György énekelte a Keresztapa zenéjét? Na, ezt meg én nem felejtem…