Lélekbúvár: A lámpalázról – Szily Nóra műsora

Kata: Számomra is meglepő volt, bár tudtam, hogy gyerekkorom óta küzdök a lámpalázzal. Azért is vállaltam el a szereplést, mert azt gondoltam, hogy ha szembenézek a félelmemmel, akkor le tudom győzni. De nem így lett. Amikor elkezdtük a próbákat, nagyon lelkes voltam. L.L. Junior és a hangmérnök jelenlétében nagyon jól ment minden. Aztán amikor a stúdióban gyakoroltunk legalább húsz ember előtt, akkor már olyan drukk volt bennem, hogy időnként elment a hangom, nem jutott eszembe a szöveg… Szörnyű volt. Tudni kell, hogy a tévében, ha egy operatőr áll velem szemben és a képernyők előtt akár több millióan ülnek, azon nem görcsölök. De hogyha látom, hogy ott vannak az emberek - az nagyon nyomaszt.

Barkó Judit: Igen, de igazából a lámpaláznak van egy közös oka van mindenkinél, és van egy külön személyes háttere is. Az a tapasztalatom, hogy ha a személyes okkal nem is foglalkozunk - hisz én se pszichológus, se coach nem vagyok – akkor is megszűntethető ez a szorongás egy személyre szabott módszerrel. Ez a bizonyos „közös ok” nagyon egyszerű. Aki lámpalázas, az gondolatban nincs ott, nincs jelen, amikor kellene. A gondolatai vagy a múltban vagy a jövőben kószálnak.

Barkó Judit: Igen, vagy azon gondolkozol hogy „Úristen mi lesz?!”

Barkó Judit: Így van. Tehát a gondolataid, a koncentrációd, a lelked nem ott van, ahol valójában kellene.

Kata: A legelső élményem egészen kicsi koromban volt, amikor egy szolfézs vizsgán ki kellett állnom énekelni. Borzasztó volt. Később zongorázni tanultam, és voltak hangversenyek, amikor a szülők és a tanárok előtt kellett játszani. Az is rettenetes volt, tehát már sejtettem, hogy nekem ezzel gondom lesz. Aztán az érettségi volt számomra az újabb sokk.

Kata: Igen. Hiába tudtam a tételeket, a szóbelin alig tudtam megszólalni. Gyakorlatilag kegyelem hármasokat kaptam…

Kata: Van egy frissebb élményem, amit felidézve pontosan fel tudom sorolni a fizikai tüneteket. Felkértek, hogy vezessek műsort egy termékbemutatón, egy vevőtalálkozón. Az volt az első moderátori feladatom közönség előtt. Már előtte is éreztem, hogy légszomjam van. Aztán a színpadra lépés előtt elkezdett nagyon hevesen dobogni a szívem, majd amikor a mikrofonhoz léptem és elkezdtem beszélni, azt vettem észre, hogy amit előre kigondoltam, hogy mondani fogok az összefüggéstelen lett, a szöveget, amit a kezemben tartottam nem tudtam elolvasni…

Kata: Igen, egészen fura volt, aztán elkezdett kaparni a torkom, rám tört a köhögés… Ittam pár kortyot - próbáltam menteni a helyzetet - aztán elnézést kértem és lementem a színpadról…

Barkó Judit: Ezek tipikus tünetek.

Barkó Judit: Erre utaltam. A múltból már van tapasztalat, és ez jön elő. Hiába mondja bárki, hogy „Ne gondolj rá!” - nyilván annál rosszabb. Akarattal nem lehet arra gondolni, hogy nem lesz semmi baj. Azok a módszerek, amikről olvasni lehet, miszerint képzeljük azt, hogy káposztafejek vagy birkák vannak a közönség soraiban - nem működnek. Ez balgaság.

Barkó Judit: Mindenkinek elmondom, hogy ha csak az általánossal foglalkozunk és nem a személyes okokkal, akkor is megszűnnek a tünetek három-négy alkalom után. Vannak fizikai és imaginációs gyakorlatok, tulajdonképpen egy lánc, amit előző este kell elkezdeni csinálni. Nem kell benne hinni. Csak el kell végezni a feladatokat. És állítom, hogy ha megteszi, akkor nem fognak jelentkezni a tünetek.

Kata: Igen. Már észrevettem, hogy azokban a helyzetekben történik ez velem, amikor valami olyannal szembesülök, amit nem ismerek pontosan, vagy tudom, hogy nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy jól meg tudjam csinálni.

Kata: Igen, azt gondolom, hogy ez is egy, a rengeteg tényező közül. Többször előfordult már, hogy elindultam egy tenderen és prezentálnom kellett 15 ember előtt. Amikor biztos vagyok magamban és a tudásomban, akkor nem jelentett gondot, hogy elő kellett adnom. Tehát a munkában, az üzletben nem küzdök ezzel. De ha ismeretlen vagy új a szituáció – mint a műsorvezetés, az éneklés – akkor mindig rám tör.

Barkó Judit: E mögött általában az van, hogy mindenki nagyon fél attól, hogy nem lesz elég jó. Hogy kigúnyolják, kinevetik, nem szeretik… A legelviselhetetlenebb érzés minden ember számára az, hogy nem fognak szeretni. Hogy nem kellek. Ez a félelem a lényeg. Ettől szabadít meg az, hogy nem ezen gondolkozol, hanem egyszerűen jó leszel.

Barkó Judit: Minden olyan dolog, ami kényszerességet vagy ijedtséget vált ki, ha nincs épp meg- az nem jó, mert félelmet okoz. A tested mindig nálad van, és azt kell majd használni. Mondok egy egyszerű példát: megkérek valakit, hogy álljon fel és csak képzelje el, hogy többekhez beszél. Ha odalépek hozzá, és csak egy kicsit meglököm - hátra fog dőlni. Meg lehet tanulni, hogy azt érezze, hogy tényleg áll a lábán…

Barkó Judit: Igen, ez azonnal látszik, csak figyeld a testtartást. Ha valaki roskadtan ül vagy egyenes derékkal – egészen mást közvetít. De az is jellemző, hogy valaki nem mer a másik szemébe nézni, mert rögtön zavarba jön. Erre is meg lehet tanítani egy taktikát. Ha valakinek a homloka közepére, a szemei fölé nézel, akkor a másik azt fogja érezni, hogy a szemkontaktust teremtesz, miközben ebben van egy kis huncutság.

Barkó Judit: Így van. A másik nem látja, és azt fogja érezni, hogy nagyon figyelsz rá. Egy hátránya van – most szólok – hogy a hallás némiképp csökken tőle. De arra nagyon jó, hogy ha bekerülsz egy hirtelen helyzetbe, és például egy magabiztos, némiképp nagyképű emberrel kell beszélned, akkor ez a praktika működik. Magabiztosságot sugallsz és a másik rögtön visszavesz. Nem kell elhinni, csak kipróbálni!

Kata: Bármilyen hihetetlen, én maximálisan elkerülöm az ilyen szituációkat. Mindig megtalálom a kibúvót. Most például a szépségverseny kapcsán nagy szerencsém volt Kulcsár Edinával, mert a sajtótájékoztatót is ő vezette.

Kata: Szeretném, de azt gondolom, hogy nem vagyok képes rá. Biztosan meglepő, de azóta a bizonyos termékbemutató óta én nem álltam nagyközönség előtt. Szeretek interjúalany lenni, szeretek interjút készíteni, beszélgetni – most sincs bennem feszültség. De a tömeg zavar…

Kata: Igen, mindenki engem néz és én rosszul vagyok ettől.

Barkó Judit: El lehet érni, hogy valaki ezekben a helyzetekben nyugodtnak és magabiztosnak érezze magát. Ez a cél. Megkeresett egy hölgy, aki a negyedik diplomája megszerzésére készült. Egész életében írásban vizsgázott – engedéllyel, mert nem tudta a nevét sem elmondani emberek előtt. Egyszer volt nálam, és másnap belesikított a telefonba. Nem idézem, de az örömét fejezte ki. 46 évesen, életében először képes volt szóban vizsgázni. Végigcsinálta a praxist – ennyi. Kata, ha van kedved kipróbálni – szeretettel várlak!

Kata: Bevállalnám, de már előre gondolkodom, és ha eszembe jut, hogy egyszer majd ki is kellene próbálni… Nem szeretnék rossz élményeket gyűjteni!

Barkó Judit: Lehet fokozatosan is, lépésről-lépésre haladni, nem kell az Operaház színpadán kezdeni. Kipróbálhatod ott, ahol nincs tét. És el lehet érni, hogy a lámpaláz pozitív legyen. Vagyis ne rontsa a teljesítményt, hanem még jobbá tegye!