Koós Réka: "Folyamatosan küzdök az idővel”

Zűrös őszöd volt, magaddal is versenyt futottál, legalábbis nekem úgy tűnt.

Épp bemutatóra készültünk, és ilyenkor nem nagyon tudok másra figyelni. Kupacban gyűlnek a csekkek, a postai értesítők, torlódik sok elintézetlen dolog… Egyedül szervezem az életünket, a lányom programjait, a háztartást, lótok-futok, téli gumi kell az autóra, soroljam? Például ma reggel elvittem Rozit suliba, elmentem a postára, közben már várt otthon a gázszerelő, utána elrohantam felmondani egy reklámot, majd elszaladtam anyuékhoz, ott megmostam a hajam, aztán még utánanéztem néhány ajándékötletnek – és most itt vagyok… Este pedig előadás. Ez a mai napom.

Ez egy átlagos hétköznap?

Nyilván ez tőlem függ, de hiába határozom el, hogy tartok egy szünnapot, mindig beesik valami. Ezen a héten a szerdám talán olyan, hogy csak pedikűröshöz megyek… Bár egy barátnőm már felhívott, hogy mi lenne, ha átugornék, mert régen látott. Folyamatosan küzdök az idővel.

Ráakadtam egy 2014 év végén készült interjúra, amelyben megfogalmaztad, hogy idén jobban szeretnél figyelni az addig elhanyagolt dolgokra. Csak óvatosan kérdezem – sikerült?

Egyébként igen, mert a látszat ellenére most kevesebbet dolgozom. A 2014-es évem volt az eddigi csúcs. Mamma Mia premier, amire öt hónapig próbáltunk, aztán a Sztárban sztár, felénekeltem egy Disney musicalt, közben futottak a régi szerepek, és persze jártam fellépni is. Kimondva talán nem tűnik soknak, de közben mindehhez annyi szervezés és adminisztráció is társul. Egyeztetések, szerződések… Sok mindent nem tudok másra bízni. Például január 9-én egy szimfonikus zenekarral készülünk koncertre, a dalokat, a hangnemet csak én tudom egyeztetni, és a ruhapróbára sem mehet helyettem senki, ugyebár.

Mondod kuncogva, és mégis azt állítod, hogy visszavettél a tempóból?

Igen, mert tényleg így van. Óhatatlan, hogy nem lehet egymás után két év ennyire sűrű. Ezen a nyáron végre egy egész hónapot töltöttem a Balatonon Rozival kettesben. Hétvégenként volt egy-egy fellépés ahova vittem magammal, aztán mentünk vissza a hajóra. Életem egyik legcsodálatosabb nyara volt. Képzeld, a negyedik héten elkezdtünk unatkozni!

Fantasztikus volt! Aztán örökbe fogadtunk egy kutyát, és otthon még eltöltöttünk két hetet úgy, hogy semmi mással nem foglalkoztunk, csak vele.

Ehhez képest jött az ősz, itt a tél – megvan már a jól működő rendszere kettőtök életének? A hétköznapoknak?

Nem tud beállni, nincs rendszer. Pedig jó lenne, ha legalább a hétvégét együtt tölthetném vele és azokkal, akiket szeretek…

De a szakmád épp a hétvégét nem adja…

Hát nem. …És persze jó, hogy elfoglalt vagyok, de közben meg rossz is. Szombaton például elvittem az unokatestvére szülinapjára, ott volt az egész család, és nagyon szerettem volna vele maradni. Ehhez képest elindultam egyedül Zalakarosra egy fellépésre. Persze álságos lenne panaszkodni, és nem is szeretnék, mert még félreértenék. Amiket mondok, csupán tények. Ez a kettősség van az életemben és vélhetően ez már így is marad. Szakmailag elégedett vagyok – nem is lehetek más! - hiszen azt csinálom, amit akartam. Látom, hogy mennyien görcsölnek azon, hogy mi lesz holnap… Én nem. Még akkor sem, ha egy casting után nem én kapom meg a szerepet. Abban hiszek, hogy nem elég jól énekelni, táncolni, hanem folyamatosan jól kell teljesíteni. Ha valami nem sikerül, elengedem – majd jön egy jobb.

Szerintem ma szinte nincs senki, aki biztonságban érezheti magát. Bárkitől megválhatnak egyik napról a másikra – nem kell ehhez énekesnőnek lenni. Éppen ezért arra koncentrálok, amit éppen csinálok.

Azzal kezdted, hogy magad szervezed az életeteket. Nem érzed néha, hogy megkeményít a felelősség? Az, hogy egyedül cipeled?

Dehogynem. Egyedül nevelem Rozit, egyedül vállalom érte a felelősséget – ez igaz. Többet nem is nagyon szeretnék mondani. Egyedül nevelem a kislányomat, de köszönöm szépen nem vagyok magányos.

Az elmúlt évek veled készült cikkeit böngészve tényleg semmilyen információt nem találtam a privát életedről.

Tudom, hogy ha akár csak egy félmondatot mondanék, akkor jönne a nyomás, a találgatás, megírnának valami ostobaságot, ami aztán bántana, elkezdenék beszélni, mert utálom a hazugságot. Nem és nem. Ebbe a spirálba nem akarok belekerülni. És látod, lehet ezt ügyesen csinálni, hiszen te sem olvastál rólam semmit. Mindenki maga dönti el, hogy hova megy, hol jelenik meg és kivel… Szerintem egyébként is jobb egy ideig óvatosnak lenni – például egy kapcsolat elején, amikor még annyira törékeny. Aztán persze eljön az a pont, amikor nem érdemes, nem is kell és nem is lehet rejtőzködni, de akkor is lehet finoman, intelligensen csinálni, vagy legalábbis törekedni rá. Az ember élete nem csak arról szól, hogy kivel bújik össze, vagy nem? Szívesen mesélek a hétköznapjaimról, a gondolataimról, a szenvedélyeimről, mint ahogy most is teszem. Vagy az nem érdekel senkit?

De, én még remélem, hogy igen. Végül is, te a születésed óta épp eleget szerepeltél.

Talán épp ezért gondolkodom így. Aki hirtelen robban be a szakmába, annak talán újdonság és érdekes, hogy róla beszélnek. De nekem ebben semmi különleges nincs, sőt…

Te tapasztalhattad, hogy sok tud lenni. Bár amikor a szüleid elkezdték a pályájukat, akkor még egészen másként bánt a sajtó az ismert emberekkel.

Igen, akkor ez egy szükséges velejárója volt az életünknek, és nem is szenvedtünk tőle. Hazugság lenne az ellenkezőjét mondanom. Apukám imádta, mi meg mentünk vele – nem volt ebből probléma. Gond akkor lett, amikor már nem tisztelték a határokat. A lányom például hallani sem akar arról, hogy szerepeljen, és én ezt tiszteletben tartom. Nem akar és kész.

A határokat megszabtad, de azokon belül jól érzed magad? A szabadúszás időnként szárnyalás, aztán van, hogy inkább vergődésnek tűnik… Utaltam a 2014 év végi mondatodra, lassan pedig 2016 közeledik.

Úszom az árral, és tulajdonképpen jó lenne, ha így maradna. Persze, nem állítanám, hogy nem voltam gondtalanabb életemben. Igazából csak azért, mert néha elfáradok ebben a sok apró dologban. Azt érzem, hogy régebben, amikor Rozi kisebb volt és nem volt ennyi meló, akkor ÉLTÜNK! Csupa nagybetűvel… Szinte minden nap elmentünk biciklizni vagy görkorcsolyázni a Duna partra, átmentünk Szentendrére fagyizni, néztük az ablakból a madarakat kezünkben a madárhatározóval… Ma ezeket nem tudom megtenni.

Ezt nem tilos leírni, nem titok, szerintem rengeteg nő szenved ettől, hogy csak tolja, dolgozik, és miközben persze jó, hogy sok a munka, de közben arra vágyik, hogy csak sétáljon egyet – mindent kívül hagyva… Élményből van kevés! Persze mondhatod, hogy én vagyok a hibás, de hát folyamatosan azt érzem, hogy 24 óra nem elég.

Idő, idő, idő… Érzed, hogy nehezebb 40+-osan?

Ah, dehogy. Mit?

Hát… Mintha illene örökké fiatalnak maradni… Ami persze abszurditás.

Na, látod ez az, ami nem érdekel. Micsoda hülyeség ez? Értem és érzem, amire célzol, látom is, ha körbenézek, de magamon nem érzem. Én sokkal jobban vagyok a bőrömben most, mint régebben. Időnként találkozom olyanokkal, akiket húsz évesen - némi túlsúllyal - ámulva néztem. Gyönyörűek voltak és minden pasinak ők tetszettek…

Ilyenkor azt gondolom, hogy nincs bajom! Én nem hagyom magam. Sem a testem, se a lelkem. Egyébként sokan furcsán néznek rám, hogy építettem magamnak egy álomvilágot, amiben élek. Sok mindent kizártam. Megválogatom, hogy mire figyelek. Lejöttem a közösségi oldalról, nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót és nem olvasok újságot.

Honnan tudod egyáltalán, hogy mi történik?

Mi az, ami igazán fontos az életemben? Mi az, ami a mindennapjaimat befolyásolja? Csak ezek számítanak. Ennyit akarok tudni a világról. Nyilván van véleményem, egy szemléletem és ideológiai beállítottságom. Elfogadó ember vagyok, és ezen semmi nem tud változtatni. Azzal a három hírrel, ami fontos, az anyám mindig felhív. Szeptemberben lehúztam a rolót. Besokalltam. Azt az időt, amit számomra értelmetlenül elfecséreltem – ma már másra szeretném szánni. Azokra, akik nekem fontosak, és magamra is. Pár hónap tapasztalata után csak annyit tudok mondani neked – nekem élhetőbb így, és talán hosszútávon az idővel való küzdelemben is jobban fogok állni… Legalábbis remélem!