Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Nem így tervezem leélni az öregkoromat

Szia, anyu! Azt soha nem állítottam, hogy babaminőségű, lágy vonások rajzolják arcomat, mondjuk ezt más sem állította soha, inkább megértően úgy fogalmaztak, olyan karakteres a pofám. Ezt csak azért taglalom, mert a kép, amit mutatni fogok neked most, még engem is megdöbbentett. Ember így is kinézhet, igen, mint én ezen a képen. Nyugodj meg, az erős kopaszodás, a fültőtől átfésült pár szál haj, az elviselhetetlenül ízléstelen napszemüveg kizárólag színpadon képzelhető el, ha rólam van szó, nem így tervezem leélni az öregkoromat. Ha már a képről társalgunk, azt megállapíthatjuk, hogy azért a drága Szulák Andreám sem panaszkodhat. Így élünk mi, vagyis így nézünk mi ki az alkotók szándéka szerint mint elvált házaspár, a Szép nyári nap című Neoton-musicalben az Operettszínház színpadán.

Na de félre a tréfát! Ettől függetlenül is köszöntöm majd, mint minden évben, ahogy az ember a barátait szokta. Furcsa kapcsolat a miénk. Mondhatni szökőévente találkozunk, pontosabban az utóbbi években jobbára csak a színházban, ahol mindig megállapodunk egy közös traccsban, egy kávézásban vagy valami ilyesmi. Aztán ez mégsem jön össze, de mindegy is, mert bármikor látjuk egymást, ugyanott folytatjuk, mint bármikor, és pontosan tudjuk, hogy a ki nem mondott szavak mögött mi a tartalom, mit gondolunk egymásról, mit ismerünk egymásból, mire van szükségünk a másikból. Mondhatom magamról, hogy rajongóból avanzsáltam kollégává, majd baráttá. 1987-ben mint nagy táncdalrajongó, ott ültem a Fővárosi Nagycirkusz nézőterén, a Tessék választani! az évi gálaestjén, ahol a sok öreg róka között a porondra lépett egy fiatal bomba énekesnő csaj, aki pár év külföldi vendéglátózás után itthon készült karriert építeni. Azonnal a retinámba, a fülembe, agyamba égett a nő, istenien dalolt, meg úgy egyébként is sugárzott. Onnantól kezdve figyeltem, kutattam, gyűjtöttem a felvételeit. Na de ugorjunk 1998 februárjára, amikor már én voltam öreg rókának nevezhető színész, akit összehozott a jó sors Szulák Andreával az Operettszínház színpadán, a Hotel Menthol című Hungária-musicalben, ahol Andi először bontotta ki igazán színpadi, színésznői szárnyait, amik azóta is röpítik.

Micsoda éveink voltak. Hotel Menthol, Funny Girl, Hello Dolly, Kán kán, Szépség és a szörnyeteg, Szép nyári nap, Cigányszerelem. Miután többnyire mi játszottuk a főszerepeket, a tapsnál egymás kezét fogtuk középen állva. Ez mára már kis kabalánkká vált. Várjuk a pillanatot, amikor ezt így újra átélhetjük. Sokszor és sokáig. Természetesen ez a kézfogás szimbolikus is egyben, és nem kizárólag a színpadnak, hanem a nagybetűs Életnek is szól.

Ebbe a kapcsolatba még egy olyan fotó is belefér, amivel levelem elején a gyerekeket ijesztgettem. Isten éltesse Szulák Andreát! Te pedig, anyu, öleld át az ő anyukáját odafönn, kérlek, és drukkoljatok nekünk továbbra is!