Csonka András: Anyu, ugye, hallasz? Endre voltam

Szia, anyu! Csonka András vagyok. Nyugi, nem őrültem meg teljesen, hogy most még be is mutatkozom neked, de azért azt mindketten tudjuk, hogy ez nem volt mindig így. Mármint a „Csonka-ság” igen, de a főiskola befejezése előtt még

Apu után az ifjabbik, és ugyebár nem lett volna szerencsés ifj. előkével indulni a pályán, és ha már úgyis mindenki Bandizott, akkor választottam ebből a névcsaládból egyet, bár lehettem volna még Andor és André is. Jaj, emlékszel, a fősulin a bolond osztálytársaim különböző „marhára nyerő” ötletekkel bombáztak névügyben, hogy lehetnék Ciprián vagy Gujdó! Én arra is gondoltam, hogy esetleg beszúrok egy betűt a nevembe, ahogy Gábor S. Pálnál vagy Hegedűs D. Gézánál láthattuk.

Na de ezekből persze semmi sem lett, és a diplomámat már Csonka András névre állították ki. Speciel, azért legyünk őszinték, a Csonka név önmagában elég érdekes tréfákat szült még az általánosban. Egyfelől természetesen a „c” betű elhagyásával mint sonka tündökölhettem a szünetek kacagó perceiben. Aztán ott voltak az osztályfőnöki órák, amikor a tanár igyekezett velünk elbeszélgetni az elvált szülők által nevelt gyerekek helyzetéről, ami ugyebár a csonka családok sanyarú helyzetét taglalta. Ez mostanában jutott eszembe, amikor valaki elküldte nekem a neten ezt a kis vicces képösszeállítást,

Ha már tréfálkozunk, emlékszem egy viccre, amivel röhögve hívott fel évekkel ezelőtt egy buszmegállóból Spáh Dávid, aki éppen ott hallotta ezt a találós kérdést: pici, se keze, se lába, mégis énekel, mi az? Na igen, persze, hogy Csonka András. Na jó, remélem, most már az egész napom tutira vicces lesz!