Ki ölte meg Mónit - A rák, vagy a segítségkérését ignoráló magyar rendszer?

A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) 1994-ben jött létre azzal a céllal, hogy fellépjenek a nők és a gyerekek ellen elkövetett párkapcsolati és családon belüli erőszakkal szemben. Az egyesület munkatársával, Horváth Évával korábbi cikkünkben a NANE ingyenesen hívható segélyvonaláról készítettem interjút, a következőkben pedig az egyesület munkáját jogi területen segítő dr. Pap Enikővel beszélgettem.

Pap Enikő több mint húsz éve kezdett el a családon belüli erőszak problémájával foglalkozni, és jogászként elsősorban azt vizsgálja, miként teljesíti az állam a kötelezettségeit a nemzetközi emberi jogi normák alapján a nők elleni erőszakkal, családon belüli erőszakkal szembeni fellépés terén.

Mivel a NANE itthon a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés egyik első és kulcsszereplője, és mivel a nemzetközi normák által előírt szakmai alapon működik, Enikő annak idején természetesnek, szinte "kötelezőnek" érezte, hogy kapcsolatba kerüljön a szervezettel. Az elmúlt évtizedben önkéntes jelleggel, az utóbbi években pedig munkatársként segítette a szervezet munkáját a jogi, szakpolitikai területen, illetve az érdekérvényesítésben és a civilszervezetekkel való együttműködésben.

A magyar nők és jogaik

Az EU Alapjogi Ügynöksége (Fundamental Rights Agency, FRA) 2011–2012-ben végzett egy átfogó, reprezentatív felmérést a nők elleni erőszakról, amelyben 18–74 év közötti nőket kérdeztek az ellenük – 15 éves koruk előtt, illetve 15 éves koruk után – elkövetett erőszakról. A kutatás egyik kérdése az volt, hogy az érintettek tudnak-e olyan speciális jogszabályok vagy politikai kezdeményezések létezéséről az országban, amelyek arra hivatottak, hogy megvédjék a nőket a családon belüli erőszaktól. Enikő elmondta, hogy az EU-tagállamok átlagától lemaradva a magyar nők körülbelül fele (51%-a) válaszolt igennel a kérdésre. Ez az adat pedig véleménye szerint azt mutatja, hogy

A FRA kutatás rákérdezett arra is, hogy milyen szervezetet kerestek meg a nők a partnerük által elkövetett legsúlyosabb fizikai és/vagy szexuális erőszak esetén. A kutatásban felsorolt szervezetek, intézmények közül a rendőrséget, illetve az orvost, egészségügyi központot/intézményt keresték meg a leggyakrabban a magyar nők: a megkérdezettek 14%-a nyilatkozott így mindkét esetben. "Összességében itthon a hatóságok, intézmények felkeresése még mindig nem általános" – vonta le a konklúziót Enikő, majd hozzátette, hogy tapasztalataik szerint

"A különböző hatóságok, intézmények felkeresésének gyakoriságával szorosan összefügg az a kérdés, hogy mire, milyen segítségre számíthatnak a bántalmazott nők a rendszerben. Ezt pedig akár a saját tapasztalataikból, akár a környezetükben előforduló, akár pedig a médiában bemutatott esetekből előre tudhatják, sejthetik."

Az itthoni gyakorlat

A FRA kutatásban külön kérdések vonatkoztak arra, hogy mi az oka annak, hogy a nők nem kértek segítséget a rendőrségtől vagy egyéb szervektől a partnerük által elkövetett súlyos fizikai és/vagy szexuális erőszak esetekben. A NANE szakértője elmondta, hogy a magyar nők leggyakrabban azt felelték, hogy saját maguk intézték inkább, a hivatali szervek helyett egy barátjuk segítségét kérték, vagy csupán annyi volt a válasz, hogy családi ügy. Enikő szerint különös figyelmet érdemel, hogy

Jóval kisebb, de jelentős arányban jelölték meg a magyar nők a rendőrségtől való segítségkérés okának elmaradásaként a félelmet a bántalmazástól, megtorlástól (22%), illetve azt, hogy nem gondolják, a rendőrség bármit is tenne (17%). „Fájdalmasan beszédesek ezek az adatok arról, hogy a rendszer hogyan hagyja magára az áldozatokat, hogyan nem biztosít hatékony védelmet a számukra” – összegezte interjúalanyom, és megjegyezte, hogy a NANE segélyvonalán keresztül, illetve egyéb módon a szervezet látókörébe került esetek szintén ezt a rendszerhibát jelzik.

– emelte ki Enikő, és elmondta, hogy a nemzetközi normák szerint a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak komplex, átfogó fellépést igényel. Ez azt jelenti, hogy megfelelő intézkedéseket kell hozni mind a megelőzésre, mind az áldozatok védelmére és támogatására, illetve az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonására. Minden szektornak és szakmának dolga és felelőssége van, ideértve a közoktatást és a médiát is.

A hazai problémák között Enikő elsőként azt említette, hogy

Ebből pedig véleménye szerint az következett, hogy ha volt is egy-egy jó kezdeményezés, ezek önmagukban nem tudták a szükséges változásokat elérni.

Bár Enikő szerint a jogi szabályozás terén is van fejleszteni való, azt mondja,

A NANE szakértője elmondta, hogy a nemzetközi normák szerint a hatékony beavatkozásnak két fő alappillére van: az elkövető felelősségre vonása és az áldozatok biztonsága, védelme és támogatása, majd hozzátette, hogy ha minden egyes szakember következetesen alkalmazná ezt az elvet az egyes esetekben, már attól jóval előbbre tartanánk.

Majd hozzátette: „Emellett a kapcsolódó ügyek, ha egyáltalán indul eljárás, évekig is elhúzódhatnak, és a rendszer maga, többek között a fel nem készült szakemberek által, tovább traumatizálja az áldozatokat.”

Enikő meglátása szerint a helyzet javításához

Az áldozatok védelmére hivatott speciális szolgáltatások elérése terén is hiányosságokat tapasztalnak, elmondása szerint itt szükség van mind a krízisférőhelyek bővítésére, mind pedig a fenti alapelveknek megfelelő szemléletmód alkalmazására.

„Az elmúlt évtizedekben sokszor azt tapasztaltuk, hogy a döntéshozók nem vették figyelembe szakmai kritikánkat, javaslatainkat. Hogy csak egy konkrét példát hozzak: a távoltartásról szóló törvényről még annak javaslat formájában megmondtuk, hogy mely pontjai aggályosak, s így nem lesznek képesek megfelelő védelmet nyújtani az áldozatoknak. A döntéshozók azonban hosszú évekig ignorálták jobbító szándékú javaslatainkat. Mikor a bírók kezdték jóval később megfogalmazni ugyanazokat a kritikákat, javaslatokat, érdekes módon megtörténtek a pozitív változások” – magyarázta szakértőnk. „A kérdés sajnos csak költői, de vajon vállalja-e a felelősséget valaki azokért az esetekért, ahol a késlekedés miatt az áldozatok nem kapták meg a megfelelő védelmet és segítséget. Nem véletlen, hogy nemzetközi normák hangsúlyozzák, hogy az állam ismerje el, ösztönözze és támogassa a témával foglalkozó civilszervezetek munkáját. Talán a döntéshozók valamikor nálunk is eljutnak idáig.”

A messzi Nyugat

Az Európa Tanács 2011-ben elfogadta a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezményt. Az egyezmény számos ország több évtizedes tapasztalataira épít, így a különböző jó gyakorlatok, bevált módszerek hatályos gyűjteményének is tekinthető. Részletes iránymutatást ad, hogy mi kell a hatékony fellépéshez a különböző területeken. Az egyezmény előírja például a különböző eljárásokban minden érintett hatóságnál a kockázatfelmérés, kockázatkezelés alkalmazását. Pap Enikő elmondta, hogy

„A családon belüli erőszak egyik jellemzője az eszkalálódás, az esetek súlyosbodása, ami sok esetben az áldozatok megöléséhez vezet. Ezért is nagyon fontos, hogy a különböző szakemberek az ilyen ügyeket komolyan vegyék, a különböző intézkedéseket az esetek súlyosságának megfelelően tervezzék meg. A kockázatkezelés ehhez nyújt segítséget” – magyarázza Enikő.

Az egyezmény előírja továbbá a kötelező alternatív konfliktuskezelési módszerek, például a mediáció tilalmát, ugyanis a családon belüli erőszak eseteiben Magyarországon is alkalmazott mediáció pont az erőszak egyik fő jellemzőjét, a bántalmazó és a bántalmazott(ak) közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyt hagyja figyelmen kívül. A feleket egy asztalhoz ültetve gyakorlatilag megkérdőjelezik az elkövető felelősségét, közben pedig az eljárás az áldozatot tovább traumatizálhatja, veszélyeztetheti. Éppen ezért számos országban – például Spanyolországban – a mediáció tilalmazott.

Szintén a gyakorlati tapasztalatokon alapulva az Isztambuli Egyezmény külön foglalkozik a szülői felügyeleti jog, kapcsolattartás és az erőszak kérdésével. Enikő azt is elmondta, hogy Magyarországon a NANE tapasztalatai és jelenleg zajló kutatása szerint is jelentős probléma a kényszer-kapcsolattartás,

Az egyezmény ehhez képest előírja, hogy a szülői felügyeleti jogra és a gyermekláthatásra vonatkozó határozatok meghozatalakor figyelembe kell venni az erőszakos cselekményeket, és biztosítani kell azt is, hogy a láthatási jog vagy a szülői felügyeleti jog gyakorlása ne veszélyeztesse az áldozat vagy a gyermekek jogait és biztonságát.

– jelentette ki Pap Enikő, majd hozzátette –, ezért is szorgalmazzuk más civilszervezetekkel és már több ezer állampolgárral közösen egy online petícióban, hogy Magyarország mielőbb ratifikálja az Isztambuli Egyezményt. Továbbra is várjuk az aláírókat.”