Akinek van kutyája az tudja, hogy ebet tartani nem egy átlagos dolog, hiszen a kis kedvencek hamar a szívünkhöz nőnek, igazi hű társakká válnak. Olyan élőlényekké, akik a külsőnktől vagy az anyagi helyzetünktől függetlenül szeretnek minket, mindennap haza várnak és örülnek nekünk. Éppen ezért nem meglepő, ha több évnyi együttélés után kiborul az ember, mikor elveszíti a kutyáját. Ez történt Hadas Krisztinával is:
"Sosem voltam nagy állattartó, kutyás ember. Sokszor értetlenkedve néztem, amikor mások siratták az ebüket itt a Facen. Aztán most itt vagyok én is. 12 évvel ezelőtt egy családi dráma, egy nagy veszteség után vettük Misit, mert az akkor 11 éves Sári nagyon vágyott rá, és én kárpótolni, vígasztalni akartam. Akkor a lányom szentül megígérte, hogy majd mindig sétáltatja, gondozza. Nem teljesen így lett.
(...) Mondom, nem voltunk ideális kutyások. De mégis senki nem tudott úgy örülni nekünk, senki sem szeretett olyan feltétlen rajongással, mint ő. Minden nap örömtáncot járt körülöttünk, mi voltunk neki az univerzum. A kicsit fáradt, ideges, de szerető univerzum. Misi az életünk tanúja volt. Végigasszisztálta Sári felnőtté válását, ott volt az eskövőnkön, örült, amikor megszületett Zsiga, akivel az elején együtt lefetyelték a táljából a vizet. Persze csak ha nem vettem észre, ha mégis, nagyon üvöltöttem.
(...) Nem vagyok igazi kutyás, nem is lesz több. De őt igazán szerettük. Az utolsó pillanatig csóválta a farkát, míg mi a drága pofáját símogatva, halkan, szerető szavakat duruzsolva a halálba segítettük.
Egyébként, mi emberek is megérdemelnénk, hogy a végső, szörnyű kínokat elkerülve, ilyen humánus elalvásban részelhessünk. Ennyi" - írja az oldalán a 46 éves újságíró.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.