Egy magyar fiú hatalmas sikere: 14 évesen bejutott a világ legjobb balettintézetébe

A balettet igen korán kell elkezdeni ahhoz, hogy az ember később sikeres táncossá válhasson. Kisfiúként, te miként és mikor kerültél kapcsolatba ezzel a lenyűgöző táncformával?

Az egész balett iránti szeretetem körülbelül 5-6 éves koromban kezdődött, amikor a tévében megláttam egy mesét, az Angelina, a balerinát. Először is a fogalom volt új nekem, előtte nem is tudtam, hogy létezik olyan táncforma, mint a balett. Elkezdtem az interneten mindenféle videókat nézni erről, majd miután anyukám is látta, hogy teljesen megőrülök érte, beíratott a Dunaújvárosban lévő balett-tanfolyamra. Ez elég gyenge volt, inkább csak ugri-bugriztunk.

Gondolom, akkor ez csak tapasztalatszerzésre volt jó neked, a komolyabb fejlődés és kihívás csak ezután következett.

Igen, így volt. Eltelt egy kis idő, én pedig elkezdtem iskolába járni. Anyukám közben megtalálta az interneten a Magyar Táncművészeti Egyetemet (ahol a klasszikus balett szakirányra 10 éves kortól lehet jelentkezni – a szerk.), és elhatároztam, hogy nekem ez az álmom, és felvételizni szeretnék oda negyedik osztályban. Egy híres volt balett-táncos ismerősünk ajánlotta, zongorázzak, hogy erősödjön a ritmusérzékem, és tornázzak, hogy hajlékony legyek, mire felvételizek. Ezeket véghez is vittem, mellettük pedig rengeteget rajzoltam, festettem, énekversenyekre jártam.

Eljött a felvételi, és egyből fel is vettek, amivel elkezdődött az új életem. Kollégiumba kerültem 10 évesen, megtanultam főzni, takarítani, vasalni, mosni, meg ilyenek. Imádtam a kollégiumi életet. Lettek nagyszerű barátaim, az egész olyan volt, mint egy nagy család, mindig együtt voltunk. Az első két évben még nem nagyon kaptam nagy szerepeket - Operás Diótörő katonaszerep, Iskolás Diótörő, amivel mentünk fellépni Siófokra, Miskolcra és még sok helyre az országon belül -, főleg mivel még nem voltam annyira ügyes, kicsi voltam, és kicsikét dundi.

Ezek szerint remekül beilleszkedtél, jól érezted magad Budapesten. Mi volt az, ami miatt úgy döntöttél, hogy az utad Szentpétervárra vezet?

A harmadik évemben ugrásszerűen kezdtem fejlődni. Több szerepet is kaptam, mint a balettintézeti Diótörő egyik főszerepe, amit előadtunk például a Siófoki Művelődési Központban is, Virágkeringő szintén a Diótörőből, és a ,,Babatánc'', amit ketten adtunk elő az osztálytársammal több helyen - Várkertbazár, székesfehérvári Vörösmarty Színház, illetve a Művészetek Palotájában, a végzősök gáláján.

Az is sokat segített szerintem, hogy pár hónap alatt lefogytam 5-6 kilót. Ezután jött az az ötlet, hogy mi lenne, ha megpróbálnám a szentpétervári Vaganova Balettakadémiát. Nagyon sokat készültem erre a felvételire is – videót kellett küldeni. Közel fél éven át minden hétvégémet gyakorlással töltöttem.

A befektetett idő és energia végül kifizetődött, hiszen a többezres túljelentkezés mellett felvettek. Mit éreztél? Hiszen ez már önmagában egy hihetetlen elismerés.

Nagyon örültem, hogy felvettek, hiszen ez a világ legjobb balettiskolája. Ezzel viszont minden borult, rengeteg mindent kellett megoldani, mint például: hogy hogyan fogok tanulni, mikor tudok hazajárni, mikor kapom meg a vízumot – amihez több hónapos várakozás kell – és még sok egyéb mást.

Végül is most itt vagyok Szentpéterváron, kollégistaként.

Nagyon nehéz lehet, hiszen egy másik országban élsz, közben középiskolába jársz, és próbálsz megfelelni a híresen szigorú és kemény orosz balettkövetelményeknek. Mivel jár ez a mindennapokban?

Magántanulóként tanulok, negyed-félévente járok haza vizsgázni a magyar tantárgyakból, és küzdök, hogy jó táncos lehessek. Egy mostani napom gyorsan összefoglalva a következőkből áll: reggel balettórával kezdek, ami majdnem kétórás, ezt követi az oroszóra vagy a karaktertánc vagy a gimnasztika – sőt sokszor ezek így egymás után. Mellette készülök egy előadásra, ami májusban lesz az Ermitázsban, szólót fogok táncolni. Próbákra járok, ami sokszor este 7-8 óráig is tart.

Kattints a képre, és nézd meg a Giuriato Marcóról készült lenyűgöző fotósorozatot:

Közben pedig próbálsz felkészülni az itthoni vizsgáidra is. Ez még felnőttként is nagyon megterhelő lenne. Van, amikor azt érzed, nem bírod tovább?

Nagyon fárasztó, de nagyon szeretem. Persze ritkán megfordul a fejemben, amikor nagyon fáradt vagyok, fáj mindenem, vagy lesérülök, hogy feladom, de pár másodperc múlva rájövök, hogy nem tudok a balett nélkül élni, ez az álmom, az életem. Imádok a színpadon lenni, megmutatni az embereknek, mit tudok.

Fantasztikus, amit eddig elértél, és még nagyon fiatal vagy. Milyen rövid és hosszú távú terveid vannak?

A jövővel kapcsolatban: szeretnék Oroszországban tanulni tovább, amíg el nem végzem, de ez csak akkor történhet meg, hogyha az állam támogat, vagy valaki a szüleimen kívül, mivel egy ilyen tanulmány azért nem kis pénz.

Hosszú távon még csak elképzeléseim vannak. Mint sokak, én is szívesen táncolnék a Royal Balettnél, vagy Moszkvában, vagy valahol Amerikában. Egyébként idén nyáron voltam Salzburgban egy egy hónapos nemzetközi balett-táborban, ahol szintén fejlődhettem. A végén volt egy gála Münchenben, ahol szólót táncoltam, és a salzburgi balettigazgató is felfigyelt rám.

Semmi kétségem a felől, hogy erről a nagyszerű fiatalemberről fogunk még hallani. Bevallom, én nagyon szeretnék egyszer az előtt a londoni, orosz, német vagy épp magyar színpad előtt ülni, ahol Marco épp Siegfried hercegként táncol a fehér és a fekete hattyúval.

Ám amíg eddig eljut, Giuriato Marco balett-tanulmányait és hétköznapjait az Instagram-oldalán te is nyomon követheted.