Tényleg ez az utolsó Pokoli történet?

Tavaly bemutattam a Királynő beszéde című könyvemet. A helyszín egy luxusszálló nagyterme volt, ahol összevissza szaladgáló pincérek hozták a kaját. Megérkezett 40 újságíró, mindent megettek, minden könyvet elvittek. Az egyikük még az édesanyjának és a húgának is kért. Aztán írtak összesen hat cikket. Azt gondoltam: kell ez nekem? Az újságírás a világ legszebb szakmája és én az újságírókat mindig meg fogom tisztelni, de most úgy döntöttem, ötöt hívok meg. Akiket meghívtam, nem újságíróként vannak itt, hanem a barátaim.

Így kezdte Tvrtko és meg is indokolta, kit miért invitált. Én némiképp kakukktojás voltam, hisz nem járunk össze, de kiderült, hogy épp itt, a Life.hu-n vele készített interjúm okán gondolta, hogy engem is vendégül lát. Azt az írást ugyanis nagyon szerette. Egy elismeréssel és egy szál rózsával máris gazdagodtam. Miközben beszélt körbekukucskáltam - kíváncsi voltam, vajon mit mesél a környezete róla. A város szélén lakik egy társasházban...

Ez Budapest legutolsó lakása - Pécs felé. Nézz ki az ablakon, az ott a 70-es út, ami odavisz. Nekem ez nagyon fontos. Annyira pécsi vagyok, hogy aki nálam pécsibb, az a polgármester.

Nem tudom eldönteni, hogy ahol vagyunk - nappali, játszótér vagy tornaterem?

És még nem is látsz mindent! A molinó mögött van a bordásfal. A sarokban letakarva negyven darab kosárlabda. Egyszer arra jöttem haza, hogy a plafonra egy mászókát szereltek. A teraszon van egy nemzetközi minősítésű 3 méter 5 centi magasra felállított kosárpalánk. Nem 3 méter 4 centi és nem 3 méter 6... És ez csak az egyik a háromból! Hát igen, ebben a családban egyedül én nem vagyok válogatott kosárlabdázó.

Azt mondtad, hogy ez a sajtótájékoztató egy icipici fricska is a feleséged felé. Mit szólt Gyöngyi, amikor kitaláltad, hogy meghívsz minket? Kuncogsz, látom...

Nagyon nehéz lett volna érveket találnia ellene, miután gyakorlatilag sportcsarnokot csinált a nagyszobánkból! Ennyi nekem is jár. Volt, hogy komplett sportrendezvényt szervezett a szomszéd gyerekeknek meg a sajátjainknak. Mondtam Gyöngyinek, annyit kérek, hogy az utolsó meccs után kapcsolják le a reflektort, én elmegyek aludni. Most kivételesen egy nap az én szakmámról szól az otthonunkban.

Azt mondtad, hogy ez a könyv az utolsó a Pokoli történetek sorozatból.

Igen. És ennek sok oka van. '99-ben, amikor elkezdtem írni, még nem volt Facebook, ahol ma az oldalam Magyarországon az egyik legnagyobb, nem fizetett reklámokkal megnövelt oldal. Ha írok egy történetet például a Life.hu-n, akkor azt 180-200 ezren látják, ami ma egy kisebb tévéműsor elérhetősége. Annyira megváltozott a világ, hogy másképp kell kommunikálni.

De a történeteket gyűjtöd tovább? Többször felmerült, hogy kiszállsz a médiából, és családostól hazaköltözöl Pécsre.

Annak is eljön majd az ideje. Amikor majd Bendegúz nevű legkisebb gyermekünk iskolába megy. De nálunk nem újdonság, hogy időnként költözünk. Laktunk már Washingtonban, Gyöngyi és Barnabás volt Brightonban, Angliában, én akkor itthon voltam Benjaminnal kettesben. De volt, hogy elmentünk Afrikába, és most lehet, hogy megint felkerekedünk. El tudnám azt is képzelni, hogy Horvátországban vagyunk a tengerparton, horvátul beszélgetünk a három gyerekkel, tökéletesen megtanítva nekik az apanyelvüket, és én lógatom a pecabotomat. Van benne realitás. Bendegúz lassan hároméves, és én még egyetlen egyszer sem szóltam hozzá magyarul.

Vajon mennyi ideig bírnád?

Nem tudom. Mert ha arra jönne egy halász, és azt mesélné, hogy látott egy óriási cápát és ő volt Hemingway főhőse, akkor lehet, hogy megírnám! Mindig megtalálnak a történetek. Ma reggel is hallottam egyet. Hurkát evett egy bácsi és közben dumáltunk. De nem oszthatom meg veled, mert nagyon személyes volt. Viszont hadd mondjak el neked egy dolgot. 2013 februárjában feltűnt nekem valami... Március 1-től 31-ig összeírtuk, hogy egy hónap alatt hány üzenetet kapok és milyeneket. 2307 üzenet ért el telefonon, levélben, e-mailen, Facebookon, személyes megkereséssel, és ebből 1904 valamiféle segítségkérés volt. Hatan az eredeti sárga csekkjüket küldték el. Tényleg úgy érzem, hogy amikor már semmit nem remélnek, akkor a médiához vagy hozzám fordulnak, mert azt gondolják, hogy én úgyis mindenkinek a baját megoldom.

Rád ragadt ez a szerep. Tvrtko megoldja, Tvrtko előkeríti, Tvrtko nyilván kifesteti, kiváltja, fölneveli, megeteti.

Igen, mert viszonylag ritkán van olyan, hogy egy tévériporter hazahoz Szomáliából egy kislányt, aki nyolc hónapig nála lakik, miután nem fogadja be a családja. Első nap el kellett magyarázni, mi az, hogy zuhanyrózsa, hogy működik a hűtőszekrény, miként kell bekapcsolni a tévét, mert ilyet még nem látott. Az egy óriási kultúrsokk volt. Kimentünk a benzinkútra, Szamira csadorban jött velem, és megakadt a szeme egy magazin címlapján. "Ott az a nő, azon az újságon meztelen" - mondta. "Ti ugyanazt csináljátok a nőitekkel, mint nálunk Szomáliában a fegyveresek, csak még újságra is teszitek őket." Akkor belém nyilallt, hogy atyaúristen, mennyire erős, amit ez a lány mondott! Ő, aki nem járt iskolába, aki '91, vagyis születése óta olyan országban élt, ahol nincs kormány, nincs közigazgatás, ahol ki tudja pontosan hányszor foglalta el az etióp hadsereg Mogadishut, akinek lelőtték az apját, a testvéreit... Sokkal bölcsebben fogalmazott, mint bármelyikünk. De mondok mást. A feleségem válogatott kosárlabdázó, 110-szer szerepelt a válogatottban, összességében 8 bajnoki és kupa aranyat nyert. Mindet egy Füzi Ákos nevű emberrel közösen, aki két hónappal ezelőtt meghalt. Az összes kislányt ismerjük, aki a buszon ült. Köztük van Natasa Kovacevic, akinek levágták a lábát. Nyilván az egész élete megváltozott. És mégis azt mondta kettő nappal a tragédia után a kórházi ágyán, hogy ne engem sajnáljatok, az élet megy tovább. És most egy lábbal kosarazik. Úgy gondolom, hogy egy olyan népnek, amelyik a világ egyik legpesszimistábbja, amelyik a 120-as listán 117-ik - tudnia kell az ilyen hétköznapi csodákról. Ezeket látva talán Teri néni, Béla bácsi, Zoltán, István és Zsuzsi azt mondja: én panaszkodom azért, mert nem indexeltek előttem? Nekem ez a fontos. Nem csak azokat vonzom, akiknek szociális támogatás, tűzifa, vagy nem tudom, micsoda kell.

Nehéz lehet szűrni, dönteni, ki miért keres, és mit akar tőled.

Nagyon radikális tudok lenni. Vannak, akik a nap 24 órájában bármikor bármiért felhívhatnak, és abban a pillanatban ugrom az életükért is, ha kell. De van egy telefonlistám, amelyik azokat az embereket tartalmazza, akik csak és kizárólag a Napló műsorvezetőjét hívják. Azért vannak számmal jelölve és elmentve, mert így lelkiismeret-furdalás nélkül nem veszem fel a telefont, ha hívnak.

Mindig mások történeteit meséled. A saját nehézségeidről, küzdelmeidről hallgatsz. Pedig nyilván te is estél már térdre.

Hogyne, csak én ezt nem kommunikáltam kifelé soha. Próbáltam magam megoldani, illetve Gyöngyivel összetámaszkodva. Rólam nem készül el soha az a fénykép, ami esetleg az összetört kocsimat mutatja. Készségesen elhiszem, hogy érdekes lenne, hogy bár 14 éve vagyok egy nőnek a férje, még soha nem merült fel, hogy "elköltözik", "barátnője van", stb. Nekem ez erőt ad. Amit képviselek, határozott értékrend: hogyha hülye történetet mutatok be, akkor azzal azonosítanak engem, de ha jó történetet mutatok be, akkor azzal. Muszáj megint egy példát mondanom. Tavaly a negyvenedik születésnapomon találkoztam Nick Vujiciccsal, és a barátaimmal eldöntöttük, hogy elhozzuk őt Magyarországra. A külcsín micsoda? Ott egy kezek és lábak nélkül élő ember és azt tudja mondani, nézzétek meg, én szerencsétlen, hogy nézek ki! A belbecs micsoda? Hogy ott áll 5500 ember Pécsett vele szemben, és ez az aprócska ember erősebb mindannyiunknál. Ez a kettősség kell nekem. Azért mutatok be ilyen történeteket, mert hiszem, hogy erőt tudnak adni másoknak. A panaszkodóknak, a pesszimistáknak, a borúlátóknak.

Megvan már a következő történet?

Igen. A magyar filmtörténethez kötődik. Elképesztő filmjeink voltak, még én is tátott szájjal tudom nézni Csortos Gyulát, Jávor Pált, Karády Katalint. És volt egy ünnepelt színésznő, aki fő- és mellékszerepeket játszott a nagyok mellett. '48-ban ez a bizonyos hölgy is elhagyta Magyarországot. Van olyan lexikon, ami azt írja, hogy nyom nélkül eltűnt, máshol azt olvastam, hogy ismeretlen helyen elhunyt. Hamarosan megmutatom őt, mert él, egy idősek otthonában valahol Nyugat-Európában. Hát elmegyek hozzá és megmutatom Magyarországnak: "Tessék, itt van, az ünnepelt színésznő a '40-es évekből."

Tudom, nem árulhatod el, hogy ki ő. Értem. De mi az, amire felkapod a fejed? Min múlik, hogy merre mész?

Gyakorlatias választ adok, nem bújva egy újabb történet mögé. A televíziós újságírói munkám, az előadásaim, a könyveim és sok minden más megteremtette annak az anyagi fedezetét, hogy ne kelljen elmennem egyetlen politikai párthoz sem azt mondani, hogy jó napot kívánok, írnék egy szép cikket, és a kormányváltás után pedig az én cégem fog propagandafilmeket csinálni. Nincs semmilyen elkötelezettségem. Amikor Pestre kerültem, mindig másnál aludtam, mert nem volt saját albérletem. Aztán lett egy 60 nm-es rémálom lakásom Gyöngyivel, ahonnan menekülni akartunk. Mára megvan a szép otthonom, van egy szép feleségem, három szép gyerekem, és annyi pénzem, hogy elő tudom teremteni, amire szükségünk van. Abszolút mértékben független tudok lenni. Ez nagyon fontos. Végtelenül civil vagyok. Ennél civilebb nincsen. Nem vagyok lefizethető, és semmilyen módon nem édesgethet magához senki. Kivéve a közönség, mert nincs annál felemelőbb, de nincs annál nagyobb felelősség sem, amikor állok a színpadon. Nincsenek mellettem pompomos lányok, tűzijáték, mégis zsúfolt nézőtér vár. Ez adja nekem a legtöbbet. Azzal foglalkozhatok, ami érdekel, és amiben hiszek. Úgy élhetünk, ahogy igaznak érezzük. Van egy nagyon nagy álmom. Elmenni Gyöngyivel meg a gyerekekkel a világ végére. De tényleg oda! Megnéztem, hol van. Nem Horvátországban, hanem valahol azoknál a Csendes-óceáni szigeteknél, ahol azt sem tudják, hogy a túloldali szigetecskének mi a neve. Mondjuk, legyen "Maui" - ez tök jól hangzik. Ott lennénk a három gyerekkel, és én, aki mára már beleszoktam a budapesti dugókba, lezárásokba, a nagyvárosi élet minden nyűgébe - megírnám, milyen ott élni. "Egy év Mauin" - na, látod, ezt is el tudnám képzelni. Itt egy újabb lehetséges történet. És ez is csak egy a rengeteg közül...